Az éjszaka természetesen esett. Sőt, a megszokottól eltérően nem is állt el, ezért reggel szakadó esőben bontottuk a sátrat. Ezért egy rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, ebben az időben nem megyünk a Mazuri tóvidékre mert esőt ígértek az elkövetkező napokra is. Így a program elmaradt. Ekkor már szinte bármit megadtunk volna egy normális, ágyban töltött éjszakáért, annyira fáradtak voltunk.
 Ekkor úgy döntöttünk, hogy a gdyniai akvárium után majd Krakkó felé vesszük az irányt. Útközben megálltunk egy félreeső tengerparti helyen, hogy még utoljára bóklászunk a tengerparton. Akkor éppen nem esett, cserébe viszont erősen borús, sötét idő volt. A halászhajók már visszaérkeztek, és a madarakon kívül már senki nem volt a kikötőben. A közeli vendéglők még csak akkor nyitottak és készen álltak a hajnali fogás elkészítésére.
  Szerencsére az akváriumnál nem voltak sokan, köszönhetően a rossz időnek és, hogy nyitásra odaértünk. Ez Európa egyik legnagyobb tengeri múzeuma. Nem csak akvárium, de egyéb, régi földtörténeti korokat bemutató tárlatok is voltak. Fotóztunk tűzhalakat, csikóhalat, bohóchalat és még nagyon sok mindent. (ezekből persze most nem fogok sok képet feltenni)
  Már majdnem dél volt, mire kijöttünk, és az eső ugyanúgy esett, így elindultunk Krakkó felé. Amikor pár nappal előtte arra jártunk, semmit sem láttunk a városból, mert ezt az utolsó napra terveztük.
Lengyelország hatalmas terület, ezért észak-déli irányba bizony jó pár óra kellet átutazni. Ebből következett, hogy a délutánt végig az autóban töltöttük. Később már esteledett, és még mindig elég messze voltunk Krakkótól, ezért az Agneskától kapott egyik szállásprospektusban kikerestük a legközelebbi szállás lehetőséget, amit egy eldugott zsákfaluban és annak is a legszélén találtuk meg. Szinte üres volt, de a sátorhelyen kívül volt rendes szobájuk is normál ággyal!
Nagy terület tartozott a kempinghez, saját tóval, tollaspályával, játszótérrel és hattyúkkal. Lefoglaltunk három ágyat, vacsora után még sétálunk egyet és mentünk aludni...

A tengerpart reggel

Csendélet sirályokkal

Halászhajó

 

Egy tűzhal a Gdynia akváriumban

Rája

 

Ilyen teknősünk volt nekünk is, de az sokkal-sokkal kisebb volt.

Panoráma részlet a Gdyniai akvárium felől.

A szállás saját tava -csak mi voltunk ott.

  Még mielőtt visszamennénk a kempingbe, azt terveztük, hogy felmegyünk az erdőbe, megnézni a koncert helyszínét. Az Opera Lesna csodálatos környezetben, az erdő közepén található, távol mindenféle civilizációtól. Az „épületnek” nincs oldala, csupán egy sátortetőre hasonlító dolog véd az eső ellen. Sőt, még a színpad mögött sincs fal, az erdő egyben díszlet is. Ahogy az oldalukon írják, az akusztikus megyország. Opera Lesna
  Kint a bejáratnál hallani lehetett, hogy a zenekar már ott van, és épp a kedvenc dalomat próbálják. :-) Egy kicsit beszélgettünk a többiekkel akik ott ácsorogtak, aztán visszamentünk készülődni. Mire elért az este, már felszerelkezve lemezekkel és a város egyik hirdetőoszlopáról lopott plakáttal indultunk a koncertre. <bryPár héttel ezelőtt a neten összeismerkedtünk két lengyel sráccal, akikkel most találkoztunk először és beszélgettünk is velük egy kicsit a koncert előtt. A bejáratnál lehetett venni CD-t, pólót, könyvet és osztogattak mindenkinek plakátot.
-Pontosan olyan plakátot, mint amilyet mi az előző este keservesen lekapartunk egy hirdetőoszlopról!
  Mindezeket a zenekari tagok egyik testvére (Leon) árulta. Barátságos figura, rögtön el is kezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy menjünk az őszi koncertre is, mert az lesz a Clannad utolsó fellépése és többet nem is állnak össze... Maga a koncert jó hangulatban telt. Az elején több probléma volt a hangosítással és a hangszereket is amiket újra kellett hangolni. Ahogy Moya meg is jegyezte: bár csodaszép a hely, de nehéz itt akusztikus hangszerrel játszani.
  Életem első Clannad koncertje volt, és nagyon élveztem. Mindenképpen megérte ideáig eljönni. A koncert után újra találkoztunk a lengyel srácokkal, és együtt álltunk sorban a dedikáláshoz. Úgy gondoltuk, hogy a végén már oldottabb lesz a hangulat, így direkt a sor végére álltunk. A nyár elején előzőleg leveleztem egy kicsit Moyával, hogy biztos lesz-e dedikálás, mert ha igen, akkor vinnénk egy kis magyar meglepetés csomagot. Miközben vártunk a sorunkat, közben beszélgetünk: vajon tényleg Moya írt-e egyáltalán? Ha igen, akkor sem valószínű, hogy emlékszik ránk. Közben nagy sokára mi következtünk. Először az új lengyel barátaink, közös fotó, miegymás, majd mi jöttünk. Zavartan odaléptünk, és elkezdtük mondani, hogy mi vagyunk azok a magyarok, akik már írtak nekik.
  Erre Moya összecsapta a kezét, hogy nahát, eljöttünk, ideértünk, hogy utaztunk? A többi ember meg csak nézett, hogy mi most ismerjük egymást? Vagy mi ez a nagy öröm? Ettől persze még jobban zavarba jöttem, hogy tényleg emlékszik a levelemre. Átadtuk az ajándékcsomagot: egy Magyarországról szóló, angol nyelvű, fotókkal illusztrált könyvet, illetve egy hazai üveg barackpálinkát. -amitől a zenekar férfi tagjainak egyből felcsillant a szemük :-) Megköszönte az ajándékokat, mindent aláírt – ami már eleve nem volt kevés – majd amikor indultunk volna tovább, utánam szólt, hogy nem akarok-e a zenekar többi tagjával is egy közös fotót? Tudni kell, hogy előtte ezt a lehetőséget senkinek sem ajánlott fel. Boldogan fordultam vissza, mindenkit kikerülve lopakodtam volna a pult mögé, ahol a fiúk álltak. A biztonságiak azonban nem hallották a felajánlást, és ez okozott egy kis kalamajkát, mert elkaptak majd utamat állva nem engedtek tovább. Végül az egész zenekar kellett hozzá, hogy rábeszéljék az őrt, fogadjon szót nekik és most kivételesen oda lehet menni hozzájuk. – Végül a közös fotó elkészült. – Sőt azt mondták, ha kivárjuk az utolsó embert is, akkor még több fotót is csinálhatnunk. – Mi kivártuk. :-)
  Utána mind az öten (az új barátainkkal) bezsúfolódtunk az autóba és kerestünk a városban egy helyet, ahová beülhetünk még egy kicsit. Az egyik srácnak fél háromkor indult a vonata, ezért azt terveztük addig elsörözgetünk valahol.

  Sopot egy üdülőváros, ezért meglepett, hogy szombat éjfélkor csupán egyetlen helyet találtunk nyitva. (Nem úgy mint nálunk a Balatonnál) Be is ültünk azt gondolván, milyen jó kis hely is ez, mert úgyis Paprikának hívják. (biztos van valami Magyar vonatkozása) A teraszon kinéztünk egy sarkot, de bementünk rendelni. Elsőre az tűnt fel, hogy elég háziasan volt berendezve a hely, inkább kanapék voltak mint székek asztalokkal. Utána meg az, hogy bent már komoly buli folyik, mert szólt a zene, füvet szívtak, szexeltek, vagy mindkettőt egyszerre. Na ekkor eset le, hogy tulajdonképpen mi egy igazi kuplerájba mentünk be. :-) A pincér ettől függetlenül nagyon rendes volt, kiszolgált minket és figyelt, hogy ha kérünk valamit, akkor egyből ott legyen. Látható volt, hogy mi csak odatévedtünk. A végén pedig kaptunk egy számlát, teljesen normális árfekvésben a fogyasztásról.

  Szóval a teraszon jól elbeszélgettünk a lengyelekkel, igaz kissé érdekes volt a kommunikáció: Volt aki csak németül beszélt, volt aki csak angolul, vagy értette a másikat, de csak egy másik nyelven tudott válaszolni, amit már ugye fordítani kellett. – Csoda, hogy nem fájdult meg a fejem. – Kiderült, hogy az egyik srác Írországban dolgozik, ezért már több Clannad koncerten is volt, s mivel tudta, hogy találkozunk, ezért plakátot is hozott nekünk. A másikról meg hamar kiderült, hogy közös hobbink van: mindketten Enya lemezeket, kiadványokat gyűjtjük. Mikor eljött az ideje, kikísértük őket a vasútállomásra, majd mi is húztunk "haza" aludni...

Az Opera Lesna színpada.

 

Clannad, az első percek.

 

A koncert pillanatai.

 

Magyar delegáció Lengyelországban.

 

A paprika "étterem" teraszán...

Természetesen egész éjjel esett, de reggel, mint szokott, elállt. Addigra már kezdtünk hozzászokni, hogy itt mindig így van. Mielőtt a többiek felébredtek, lementem a tengerpartra sétálni egyet. Pár kutyasétáltató kívül senki sem volt. Érdekes hangulata van a hajnali hideg, északi tengernek, nagyon megfogott. És szintén hatalmas élmény volt, hogy nem kellett a vizes sátrat lebontani, hiszen aznap este is ott aludtunk. Túl sok mindent nem terveztünk, mégiscsak a koncert a lényeg.

Sopot az összenőtt „hármasváros” egyike – Gdynia és Gdansk között fekszik a tengerparton. Elsőként Gdanskba mentünk át. Gdansk a Balti tenger egyik legfontosabb kikötője, évszázadok óta fontos kereskedő és kikötőváros. Északi stílusú, apró, vörös téglás vagy éppen élénk színes épületek. Megtaláltuk a piacot, ami már sajnos épp zárni készült. Viszont az egyik árus csak rávett minket, hogy valami általam nem ismert lila bogyó megvegyünk. Nem volt rossz, csak savanykás, és mindent befogott lilára. (Talán valami áfonya féle volt?) Az feltűnt Gdanskban, hogy nagyon sok volt az apáca, több kolostort is láttunk. Az apácák délután a családtagjaikkal sétáltak, vásárolgattak. (egyikőjük egy nagy felfújt, sárga gumikacsa-úszógumit szorongatott lelkesen :-) Sétáltunk egy nagyot, egy kávézóban ittunk egy kávét, majd elindultunk a gdynia-i mólóhoz.

Gdyniában sok tengerészeti szempontból fontos hajó horgonyozik, ezek egyike a Dar Pomorza, ami a tengerészeti akadémia egyik gyakorlóhajója volt. Itt képeztek ki hagyományos értelemben vett matrózokat 1983-ig, viszont azóta múzeumhajóként üzemel. A mólón végig halsütödék, szuvenír- és ékszerboltok húzódtak. Lengyelországban alapvetően alacsonyak az árak, még ezen a frekventált helyen is megfizethető volt minden. Miután körbenéztünk és gazdagabb lettem egy borostyán medállal, elhatároztuk, hogy ott is fogunk ebédelni. Mindegyik sütödében óriási volt a nyüzsgés, nagyon pörögtek az alkalmazottak. Miután sorra kerültünk, mondtam a pult mögött álló lánynak, hogy egy adag sült halat kérek – és itt kezdődött a gond. Mert ugye nekünk, magyaroknak szinte minden hal egyforma, csak az a kérdés, hogy tengeri-e vagy sem. De egy tengerparti embernél már nem ilyen egyszerű. Ezért rögtön jött is a keresztkérdés: -melyik halat? -És mutatott is a táblára, ahol kb. 30-40 féle halétel volt kiírva, természetesen lengyelül. Ezért mondtuk neki, hogy teljesen mindegy. Ezt meg ő nem értette. Elvégre rengeteg a választék tengeri halból, nyilván nem mindegy mit kér a vendég. Elég hosszú küszködés után adta fel. Végül beütött valamit a pénztárgépbe és mutatta, keressünk helyet, rögtön hozzák. Tényleg hamar megkaptuk. Szép adag volt, jóllaktunk vele. Később a lány visszajött megkérdezni, hogy ízlik a hal. Mondtuk, hogy finom, bár fogalmunk sem volt, mit is eszünk tulajdonképpen. Ebéd után aztán elindultunk visszafelé...

Gdansk az északi stílusú város.

Az első Clannad plakát amit láttunk - most már biztos, hogy jó helyen járunk.

A híres Lengyel hadihajó és egy XXI. századi matróz.

 

Dar Pomorza - Igazi működő vitorlás hajó. Sokkal nagyobb az életben mint ahogy a képeken látszik.

 

A Dar Pomorza bejáráshoz fizetni kellett volna, ezért gyorsan készítettünk pár rejtett fotót.

 

Volt egy kis kényszerszünet, de most végre folytatom a blogot és igyekszem beszámolni a többi útról is. Szerencsére sikerült időközben más országokba is eljutni. :-)

Másnap újra korán keltünk, éjszaka meg természetesen esett, így megint csuromvizes sátrat kellett összecsomagolni. Rövid ébredezés után elindultunk.
Az első benzinkútnál megálltunk a reggeli kávéért, fogat mosni, mosakodni. A kutas srác azonnal rájött, hogy valahol csöveztünk éjjel, és láthatóan remekül szórakozott rajtunk. Miután rendesen felébredtünk indultunk tovább.
Aznapra sok mindent terveztünk. Első megállónk Wolin szigete volt. Akkor már harmadik napja voltunk úton, nagyon vártuk a tengert.
Ez a sziget nagyon közel fekszik a szárazföldhöz, egy kis híd visz oda, ezért a vizet inkább csak egy kisebb folyónak néztük. A sziget nagyobb része nemzeti park, az út mellett végig kerítéssel elzárva. Csúcsán egy apró falut találtunk, és egy hatalmas ipari kikötőt, ami lezárt terület. Mivel a sziget mellett egy másik sziget van, a végeláthatatlan tengert itt sem találtuk meg.
Bevásároltunk egy helyi kis közértben és a mellette lévő pihenőnél asztal mellett megreggeliztünk. Bár még nem igazán láttuk, de tudtuk , hogy lassan elérjük a Balti-tengert ezért tovább kerestük. Többször megálltunk körülnézni, mikor egy-egy szebb részhez értünk. Végül a tenger is meglett.
Miután térdig belementünk, akkor elhatároztuk, hogy ebben mi megfürdünk. Trzesacz-ban álltunk meg, mert ott a magas homokfal tetején egy nagyon régi templom romjai állnak, amit mindenképpen meg akartuk nézni. A templom helyén már az 1100-as években is állt egy fatemplom. A jelenlegit 14. században építették. Eredetileg úgy két kilométerre volt a tengertől, de ahogy a víz lassan kimosta a partot, a templom is veszélybe került. Elsőként a temető tűnt el a hullámok közt, majd az épület tenger felőli oldala is leomlott. Jelenleg már csak a túlsó fal áll még, amit viszont komoly erőfeszítések árán próbálnak megtartani. A templom építésekor még katolikus volt, majd a reformáció idejében protestánssá szentelték át.
Rövid keresgélés után megtaláltuk a partszakaszt, ahol egy strand is volt.
Azért az feltűnhetett volna, hogy ezek az északi népek is csak napoznak, ahelyett, hogy belemennének a vízbe. Mi megpróbáltuk és rájöttünk, hogy miért. A víz lehetett maximum 15 fokos, de ha már belementünk, utána jól esett úszni egyet. Fürödtünk egy nagyot, építettünk homokvárat, és jól éreztük magunkat, közben a sátrat is felállítottuk a tengerparton ahol végre megszáradhatott.
Maradtunk volna még, de el kellett indulni, mert aznap estét már Sopotban terveztük eltölteni. Az utunk szinte végig a tengerparton vezetett, meleg volt, sütött a nap – igazi tengerparti, nyaralós idő volt. Végül késő délutánra érkeztünk a kempingbe. Újabb sátorállítás után bementünk a városba körülnézni és vacsorázni. Itt futottunk össze életünk első Clannad plakátjával és természetesen úgy éreztük, azonnal szereznünk kell belőle dedikáltatni. Végigkóboroltuk a várost, és végül találtunk is egy olyan hirdetőoszlopot, amire nem ragasztva, hanem tűzve volt a plakát. Ekkor tűnt fel, hogy egy lány a nyomunkban van, minket figyel. Először azt gondoltuk lebuktunk, elvisznek rongálásért vagy lopásért, de hamar kiderült, ő is plakátot jött szerezni. :-)
Majd vérünket adva a plakátért csak lefeszegettük az oszlopról, és boldogan indultunk vissza. Már késő este volt, mire visszaértünk.
Ennek a benzinkútnak hajó formája volt.
Kirándulásunk legészakibb pontja. Itt láttuk a táblát: Stockholm jobbra.
Az első világítótorony amit láttunk.
Kereskedelmi hajókikötő részlet.
Ez a hajó nem makett, valóban ott volt.
Íme a Balti-tenger.
Építettünk homokvárat is.
Trzesacz templom megmaradt fala a meredek partszakaszon.
Andrea segítségével, egy leendő szélerőmű telepre is betévedtünk.
A célállomás, Sopot. Végre megérkeztünk.

Igaz, hogy néztem időjárás előrejelzést, ahol azt írták 10 fok alatt lesz éjjel, de hajnalban a sátorban, sokkal hidegebb van mint gondolnánk. Ráadásul beigazolódott a félelmem, az eső is esett. Mi szerencsére nem áztunk be, de útitársunk egész éjjel vizet mert a sátorból. Reggel az ébren töltött és fázós éjszaka után bonthattuk le a csuromvizes szállásunkat. A reggeli után azonnal indultunk és még soha nem örültünk ennyire az autófűtésnek mint akkor...
Aznapra csak Moszna kastély szerepelt a tervben, estére pedig helyet foglaltunk egy szczecin-i kempingben. Útközben rájöttünk mekkora szerepe van annak, hogy a GPS-nek neve van. Ugyanis az útiterv készítésekor, az engedélyezett úttípusoknál benne maradt a földút. Ezért olyan helyekre is elvitt minket, ami a térképeken nincs. - Egy apró földúton találtuk magunkat, melynek egyik oldalán üdülőövezet, másikon egy hatalmas szakadék volt. Igaz, hogy a kilátás szép volt, de az út nagyon keskeny. Visszafordultunk volna, de olyan keskeny volt, hogy nem mertünk megpróbálkozni ezzel. Majd addig mentünk, míg egyszer csak vége nem lett, az út közepén kereszteben egy ház állt. Na ekkor mér muszáj volt valahogy megfordulni és újratervezni. Az ilyen kis kitérők a valóságban akár 1-2 órás időveszteséget is jelentettek, de mint később kiderült, sokszor olyan érdekes helyekre is eljutottunk emiatt, ahová egyébként sose mentünk volna. (mindenesetre Andrea útközben kapott hideget-meleget, minden volt, csak rendes, tisztességesen dolgozó GPS nem... :-)
Mosznát sem találtuk meg elsőre. Nem csak azért, mert eldugott helyen van – ezzel Andrea még elboldogult volna, hanem az akkor szokásosnak mondható útfelújítások miatt több kerülőre kényszerültünk. Moszna az erdő közepén fekszik. A kastélyt még a múlt században építették, jelenleg idegszanatórium működik benne. Nem éppen zárt intézet, ezért elég sok látogató fordul ott meg. (aztán persze tudd eldönteni, hogy ki az ott lakó beteg és ki a turista) Ide eredetileg csak belépő kifizetésével lehetett volna bemenni, de mint később ezt is többször is tapasztaltuk, Lengyelországban szinte csak belföldi turizmus létezik, annyira nagy az ország. Ha meg arra téved egy idegen – pláne ha magyar- akkor annak nagyon örülnek, és egyrészről ezért, másrészről a náluk is tapasztalható nyelvtudás teljes hiánya miatt ingyen beengedik. A kastély olyan, (a lenti képeken majd látni is) mint egy Disney kastély. Több terme is meg van nyitva a látogatók előtt, amiket bejártunk. Barangoltunk a kastélyparkban és egyben rengeteg beállított fotót is készítettünk.
Utána megint útra keltünk, mert még előttünk állt a leghosszabb egy napra tervezet szakasz autóval. Csupán egyszer álltunk meg délután enni. Mindezek ellenére, egy idő után már sötétedett, de még mindig messze volt Szczecin. Ekkor döntöttünk úgy, (mert késő este a sötétben már nem jó sátrat állítani még egy kempingben sem) hogy egy erre alkalmas és szimpatikus helyen megállunk valahol éjszakára. Végül az autóúttól nem messze, egy sötét fenyves erdőben álltunk meg. Igyekeztünk egy úthoz közeli, de nem látható helyet választani, mert Lengyelországban nem célravezető vadkempingezni. Túl sok a bölény és a medve, amit hatalmas táblákon is jeleznek. "Medveveszély miatt tilos a kempingezés!" Cordell nem is mert sátrat verni, inkább az autóban aludt. (Zsolt persze előtte még azért elmondta neki mi a teendő, ha egy medve az éjszaka közepén elkezdi rángatni az autót... :-))
Mi felállítottuk a sátrunkat és kint aludtunk mert úgy gondoltuk, hogy viszonylag közel van az út és majd futunk ha kell. Később már az autók zaja is elmarad és csönd lett. A talajt vastagon borította a moha és a tűlevél ezért kényelmesen elhelyezkedtem. Jól fel voltam öltözve ezért nem fáztam, ráadásul még a friss levegő is elaltatott.
Így életem egyik legnyugodtabb éjszakáját töltöttem el ott.
Sok kilométeren keresztül ilyen utakon mentünk.
Szerintem olyan mint egy Disney kastély.
A kastélyudvar egy része
Ezt a csontvázat láttuk az ablakban. Nem jöttünk rá, miért van ott...
A kastély belsejéről egy kép.
Sátorhelyünk a medveveszélyes erdőben egy tisztáson.

Korán indultunk, hogy nyugodtan mindent el tudjunk tenni, a 2 sátrat, a rengeteg szendvicset, italokat, ruhákat. Ahhoz képest, hogy nem volt tetőcsomagtartónk elég kényelmesen el tudtunk pakolni. Kicsit tartottunk a Tátrán keresztül húzódó úttól, pontosabban az autót, mert előtte pár hónappal Ukrajnából hazajövet többször felforrt a hűtővíz, melynek oka a régi rossz hűtő volt és ezt le kellett cserélni. (Vaterán vásároltunk bontott hűtőt és spórolásképen saját magunk is szereltük be) De aztán szerencsére gond nélkül vette az emelkedőket, lejtőket.

Szlovákiában, Besztercebánya környékén persze eltévedtünk és még Andrea (a GPS) sem igazán tudta igazán, hogy merre kéne mennünk. A város után aztán lassan elmaradtak a települések és egyre nagyobb hegyek közt vitt az út. Amik voltak, azok is egyre kisebbek lettek. Párszor megálltunk egészségügyi szünetre, ilyenkor mindig körbejártuk a környéket, fotóztuk a patakot, az öreg fákat. (erről is rengeteg kép van) akkor kezdtem el érezni, hogy már elég magasan járhatunk, mikor megálltunk az egyik faluban a templomot fényképezni. Sütött a nap, nyár volt, és mi kiszálltunk az autóból egy szál pólóban. Akkor hirtelen nagyon hideg volt, tuti 20 fok alatt. Ekkor kezdtünk el aggódni, ha ilyen lesz, akkor vajon mennyire fogunk majd fázni az út során a sátorban ?

A hegyek közt haladva úgy ékeztünk meg Lengyelországba, hogy észre sem vettük mert semmi nem utalt arra, hogy átléptük az országhatárt. (kivéve az üdvözlő sms-eket) Ahogy egyre alacsonyabbra ereszkedtünk eleredt az eső. Bármivel kiegyeztünk volna, csak az eső ne essen! Minden nap máshol fogunk aludni. Ha este esik, reggel meg vizes sátrat kell bontani, az a legrosszabb dolog. (nem beszélve arról, hogy utána következő este meg ugyanezt felállítani megint nem a legnagyobb élmény...)

A szakadó esőben megálltunk egy hatalmas fatemplom mellett. Errefelé, Lengyelország déli részén sok ilyen templom található, sokuk több száz éves. Teljesen bőrig áztunk, míg körbejártuk. Az ott dolgozó útépítő munkások meg csodálkoztak, hogy a hülye turisták miért sétálnak szakadó esőben úgy mintha száraz nyári nap volna.
Ottjártunkkor mindenfelé útépítésekbe beleszaladtunk. Ezeknek köszönhetően már nem csak a városokban, hanem a civilizációtól távol lévő területeken is megtapasztalhattuk milyen amikor forgalmi zavar miatt gyakorlatilag nem lehet előre jutni. (Nőként azt csak csendben megjegyezném, hogy ezeken az útépítkezéseken sokszor láttam fotómodell kinézetű srácokat dolgozni. :-) -Nem egészen az volt a felhozatal, mint nálunk ;) )
Az első konkrét uticélunk a Wieliczkai sóbánya volt. Még itthon felkészültünk a látnivalókból, ami ott jól is jött. Magyar nyelvű idegenvezetés nem volt (ezen mondjuk nem lepődtünk meg), az angol viszont sokkal drágább volt, mint a többi nyelv, a lengyel idegenvezetés meg nagyon olcsó volt a többihez képest. Abból kiindulva, hogy csoportban haladva úgysem fogunk semmit hallani belőle, ráadásul ekkora árkülönbségek vannak, ezért a lengyelekhez álltunk be. Az idegenvezetőnk nagyon aranyosan figyelt ránk végig, bár meg nem szólalt volna a lengyelen kívül másik nyelven. Viszont megismertük milyenek a lengyelek emberek, hogy viselkednek csoportban.

Wieliczkai, a világ legrégebb óta működő sóbányája, még Szent Kinga (IV Béla magyar király lánya) idején kezdte el működését. A legenda szerint Kinga egy erdélyi sóbányába bedobott gyűrűjét itt találták meg a bányászok. A mai napig folyik itt a kitermelés, igaz, már nem ipari mennyiségben. Itt található a világ legnagyobb föld alatti temploma - a Szent Kinga kápolna. A bányában sok különféle terem található kápolnáktól, kávézókon át a bányászok étkező, pihenő és klubhelységeikig. Lefelé még lépcsőn mentünk (nagyon-nagyon sok lépcsőn), de felfelé már igazi bányász-liftben. Erről érdemes tudni, hogy nagyon kicsi, nyitott oldalú és félelmetesen rozogának látszik. Ja, és azon az egy négyzetméterre kb 15 embert bezsúfolnak. A dolog teljesen autentikus volt, mivel nem csak mi, turisták igyekeztünk felfelé, hanem bányászok is jöttek velünk. :-)
Sajnos nem lehetett fotózni. (még jó hogy a magyar ember ezt is megoldja...) A felszínre érve megnéztünk a sok-sok szuvenír stand kínálatát, majd elindultunk szállásunk felé.

A kemping Krakkó külvárosában volt. Eldugott, kacskaringós utca végén, Andrea persze most sem sokat segített, ezért nehezen találtuk meg. Nagyon népszerű hely lehetett mert sokan voltak. Miután találtunk magunknak egy helyet, felvertük mindkét sátrat. Ekkor már nagyon éhesek voltunk, hiszen egész nap csak szendvicseket ettünk ezért elindultunk vacsorát keresni magunknak. Rövid keresgélés után a helyi lengyel fiatalok segítségével találtunk egy kis pizzériát, ahol nagyon finom pizzát kaptunk. Nemhiába, igaz a mondás: Ott egyél, ahol a helyi lakosok is esznek! Nagy kínálat, megfelelő árak és nem csak ketchup meg mustár járt hozzá, hanem majonézes-tejfölös-fokhagymás szósz is járt mellé. Ez azért fontos, mert ott amúgy is jellemző volt, hogy vendéglátóhelyeken nem csak a ketchup, mustár, majonézt ismerték mint nálunk, hanem rendszeresen volt egyéni fűszerezésű kiegészítők. Vacsora után visszasétáltunk, zuhanyozás és mentünk aludni. Elég hideg volt, ezért egy kicsit tartottunk az éjszakától...
Csak egyszer álltunk meg Szlovákiában egy kis faluban, a nevét sem tudjuk...
...ott ezt a templomot néztük meg közelről.
Biztosan jelent valamit a felirat...
Az említett fából készült templom, már Lengyelországban.
Ez volt az egyetlen festett díszítőelem a templomon.
Templom oldalán volt ez a tábla, fogalmam sincs mi van ráírva de érdekesen néz ki.
Több kép is készült a sóbányában, itt van az egyik. A szobor több méter magas volt, ezt is sóból faragták.
Végre megérkeztünk és letelepedtünk.
Egy nagyon jó kis pizzéria a helyi fiatalok ajánlásával.

A Clannad együttes rajongójaként örömmel fogadtam a hírt, hogy a zenekar újra összeáll, és egy brit turnéra indul. Nagyon reméltem, hogy majd kibővítik a koncertek listáját, és egy kicsit közelebb is jönnek. Később, valamikor tavasszal bejelentették hivatalosan is, hogy Csehországban és Lengyelországban is lesz koncert.

Ekkor határoztuk el, ha törik, ha szakad, mi elmegyünk egyre. Mivel Lengyelországról viszonylag keveset tudtunk, inkább a cseh koncertet választottuk. Türelmesen vártunk, közben már a pontos helye és ideje is megvolt a lengyel koncertnek, (csak annak az egynek) de a csehországiról még semmi hír sem volt. Május elején aztán nem bírtuk tovább türelemmel, és írtunk a menedzsmentnek, hátha írnak valami magyarázatot.
A válasz meglepően gyorsan megérkezett: nem lesz cseh koncert, csak lengyel, abból viszont kettő is. Az egyik júliusban Sopotban, a másik Sosnowiecben szeptemberben. Úgy gondoltuk, nyáron több esélyünk van, hogy jó idő legyen, így az első helyszín mellett döntöttünk. Mondjuk ekkor még fogalmunk sem volt, hol is van Sopot, de reméltük, hogy csak nem a Balti tenger mellet. Elvégre olyan nagy Lengyelország, miért pont a legészakibb, legtávolabbi részen lenne...de ott volt. Ettől egy kicsit megrettentünk, és lázas tervezésbe fogtunk, hogy hogyan is lehetne a ránk váró több mint 1000 km-t valahogy elviselhetővé tenni. Végül úgy döntöttünk, hogy az eredeti Prága, Berlin, Krakkó körúthoz még hozzáadjuk Sopot várost is. Mindezt kb. egy hét alatt!

Sok mindent látnánk, részt vehetnénk egy hatalmas kiránduláson, és különösebb megerőltetés nélkül eljuthatnánk a koncertre is. Megrendeltük a jegyeket, amiket csak a neten tudtunk megvenni, mert egyetlen hazai jegyiroda sem volt hajlandó foglalkozni a dologgal, sőt még segítséget sem adtak. Miután megérkeztek, nekiláttunk a tervezésnek.
Számunkra Lengyelország egy fehér folt volt a térképen. Tudjuk, hogy hol van, ismerjük a fontos történelmi eseményeket, de fogalmunk sem volt, mit is kellene ott megnézni. Ezért elsétáltam a Lengyel Idegenforgalmi Irodába, ahol egy nagyon kedves lány úgy 10 kilónyi prospektussal halmozott el minket, majd közölte, annyi látnivaló van Lengyelországban, hogy nem érdemes az útba beletervezni se Berlint se Prágát.
Kérésünkre azért letelefonált Sopotban ahol megbeszélte és lefoglalta az általunk kinézet sátorozó helyet. Mint később kiderült, jól tette, mert ott sem beszél mindenki idegen nyelvet, mint ahogy nálunk, ő viszont pillanatok alatt lerendezett minden lengyelül.
Miután mindhárman átrágtuk magunkat a tájékoztatókon, a rengeteg katalóguson, rákellet jöjjünk igaza volt a hölgynek és az lett a vége, hogy egy lengyel körutazást szerveztünk magunknak. Saját autóval és sátorral, így lesz a legolcsóbb...

Közben elkezdtünk útitársakat keresni az autóba, elvégre még volt 2 szabad hely. Egyrészt így jóval olcsóbban tudnánk kijönni, másrészről, az új útitárs is az összeg töredékéért utazott volna. Több helyen érdeklődtünk, sok helyen kerestünk embert, de úgy látszik nálunk valahogy még nem működik ez a dolog. (vagy mások sem ismerik a célországot)
Így végül hárman indultunk útnak: Zsolt, Cordell és én.
Az eredetileg tervezet útvonal: Krakkó, Berlin majd koncert Prágában.
Sopot városa a csillagal jelölt helyen található északon, a Balti tenger partjánál, Gdansk mellett.

A mai napra már csak a hazaút volt tervezve. Délelőtt még sétáltunk egyet a városban, ahol a tegnapi nyüzsgéssel ellentétben most teljesen kihalt volt minden. Utána elmentünk Edith szüleihez, mert hivatalosak voltunk a vasárnapi ebédre. Később megköszönve a vendéglátást, viszont hívtuk őket, hogyha van rá lehetőség mindenképpen jöjjenek el hozzánk Magyarországra. Majd elindultunk hazafelé.

Már Szabadkánál jártunk, amikor a városból kifelé menet egyszer csak előugrott egy rendőr a bokor mögül, trafipax-al a kezében. Úgy tűnt gyorsabban mentünk a kelleténél.
(50 helyett 60) Szerb nyelven bemutatkozott, majd rögtön mutatta is, mennyivel mentünk és hogy mennyi is az annyi amit fizetni kell. Mivel egy kukkot nem értünk szerbül, ezért átirányított a másik rendőrhöz, aki pár szót beszélt angolul, így ő tovább dolgozhatott azon, hogy lefüleljen újabb "veszélyes" bűnözőket. Mivel szinte semmi pénzünk nem volt visszafelé a helyi valutából, ezért jó Magyar szokás szerint elkezdődött az alkudozás...
Javasoltam neki, hogy elmegyek egy bankautomatához és majd visszajövök a pénzel... :-) Erre azt mondta OK, de akkor hagyjam ott letétbe az útlevelet. Nos aki gyakran jár külföldön az tudja, hogy egy turistának legfőbb értéke az útlevele, ezért ebbe nem mentünk bele. Elhangzottak további, különféle variációk de sehogy sem akartak büntetés nélkül elengedni. Valamiért úgy gondolták, ha átlépjük a határt, akkor otthonról már nem fogjuk befizetni az összeget... Mi megmutattuk mennyi pénz van nálunk, később már a jó erős magyar forintot is, hogy ez van, csak ezt tudjuk felajánlani. A rendőr visszautasította a lehetőséget. Azt mondták amit kérnek, arról papírt is adnak, a mi forintunkkal meg nem tudnak mit kezdeni. (...na ennyit ér a forint) Miután ők nem engedtek, (én meg nem fizetek) témát váltottak. Megkérdezték miért is jöttünk ide, nem piacolni? Mi mondtuk hogy pár napra jöttünk és Újvidéken voltunk meg Belgrádban, mint turista. - Na ez volt a kulcsmondat. - Tudni kell, hogy a szerbek nagy erővel próbálják becsalogatni a turistákat, de az ország híre miatt ez nagyon nehezen megy. Miután láttuk, hogy ezen meglepődtek, ekkor elővettük még az első napon, a rendőrségtől kapott papírt, hogy hol szálltunk meg és hogy miért is jöttünk. Így bizonyítottá vált, hogy valóban turisták vagyunk, ennek hatására végül elengedtek minket. A végén még azt is megbeszéltük, hogy az egyikőjük rokonát is pont úgy hívják, mint a vendéglátónkat...

Érdekes volt, hogy az egész beszélgetés nem fenyegető, agresszív hangnemben zajlott, látszott, hogy ők is megoldás próbálnak találni a helyzetre. A hátralévő pár kilométer alatt igyekeztünk gond nélkül eljutni a határig ezért a biztonság kedvéért minden sebességhatárt betartottunk. Ott úgy egy órás várakozás után jutottunk át, ami a Magyar Schengeni határnak volt köszönhető.

Összegzés : Itthon ha szóba kerül, azt szokták a hatásvadász híradások sugallni, hogy az egész Vajdaságban, Újvidéken csak magyarok élnek, akiket folyamatosan zaklatnak a szerbek. Szegénység van, zavarosak a viszonyok, és nem érdemes odamenni, mert az ott élő magyarok is inkább ide jönnek.
Ehhez képest nem nagyon boldogultam a magyar tudásommal – értsd nem nagyon beszélt senki sem magyarul. Ha valaki mégis tudott pár szót, azt lelkesen használta. Az ország gyakorlatilag az utolsó kis házig fel van újítva, a közterek tiszták és gondozottak. Ott sincs mindenre pénz, ez is látható volt több helyen, de az emberek nem taposták egymást a boltban, sem az utcán és a buszon sem. Akikkel mi találkoztunk, azok türelmesek, nyitottak voltak és többségében beszéltek idegen nyelvet. Nem vitatom, nem lennék a közelben, ha egy szerb bedühödik, de azért sok kell, hogy kihozza valami a béketűrésből.
Ennek megfelelően egyszer sem találkoztunk semmilyen hátrányos megkülönböztetéssel, sőt, a szerb közönségű pubban is magyar focimeccset néztek. Persze tudjuk, hogy ez az utazás Szerbiába csak egy kis kiruccanás volt és alapvetően keveset láttunk az egész országból, de pontosan ezért, majd megér még egy utat hosszabb időre, és még délebre.
- majd meglátjuk...

A sétálóutca másnap reggel.

 
Akármerre néztem, Zastavát és Yugo-t láttam.

Így kell újraéleszteni egy autógyárat: gyártsunk Fiat Punto-t, Zastava 10 néven. :-)

Utcakép.

Kávézónak használt vasúti kocsi, elötte egy síndarab, rajta: Diósgyőr 1911

...és még egy Zastava. Ilyen régi típusból is sokat láttunk.

A háttérben levő buszon első ránézésre Ikarus feliratot olvasni de valójában Ikarbus. :-)

Ilyen is volt: 1969-1976 közt gyártot Citroen Ami8

 

Végezetűl egy kis szerb zene fotókkal.

 

A mai napi terv Belgrád volt, ahová szintén autóval mentünk. Több okból nem az autópályán mentünk: egyrészt az ára, (Szerbiában az egyik legdrágább) másrészt pedig így több látnivaló akad útközben. Az autóút, amin mentünk előregyártott beton elemekből állt, ami kb: 2 méter széles lapokat jelent. Ezt később lebetonozták, de az elemek találkozásainál egy kis idő múlva elkezd kis mértékben felgyűrődni. Ezek igencsak rázták az autót. Nem úgy, mint a macskakő, mert azon ha gyorsan mész akkor csillapodik a rezgés, itt teljesen mindegy volt, hogy milyen sebességgel haladunk. Olyan volt, mintha egy erősen zakatoló vonattal mentünk volna. Itthon utólag kiderült, azért volt ez így, (és szinte minden környező országban van/volt ilyen) hogy szükség esetén elbírja a tankokat.

Azóta jártunk Csehországban, és ott is találkoztunk ilyen úttal, de ők ezt autópályának hívták, és még pénzt is kértek érte... :-)

Végül azért csak megérkeztünk. Belgrád egy hatalmas város, a széles bekötőutak mentén szintén hatalmas épületekkel, melyekben szállodák, egyetemi város és nagy cégek székházai vannak. Itt is elsősorban a várat készültünk megnézni. Rövid bolyongás után találtunk parkolóhelyet, és elindultunk a vár felé. A vár (eredeti nevén Kalemegdan) az egyik legrégebbi épület Európa ezen részén. A Duna és a Száva találkozásánál, a hegyen fekszik. Sokszor lerombolták, de jelenleg gyönyörű, frissen felújított állapotban látogatható. Az út egy parkon át vitt, az út mentén végig árusok kínáltak minden, Belgráddal csak egy kicsit is összefüggésben levő apróságaikat. Maga a vár nagyon nagy, külső és belső része egyaránt van. Ez is, mint a Péterváradi ingyen látogatható, csak az épületekben lévő múzeumokért kell fizetni. Ezekbe akkor sajnos nem tudtunk bejutni, mert nagyon sok iskolás csoport volt aznap.
Várkapun belül először egy fotókiállításra bukkantunk Oroszország lelke címmel. Tetszettek a képek, de sajnos ott állt egy őr mellettük, és szorgalmasan figyelt, nehogy valaki fotót csináljon róluk. Továbbhaladva talán a legszebb panorámájú helyen egy kávézót találtunk, ahová le is telepedtünk. Kiültünk a teraszra, élveztük a napsütést és a jó időt.
Majd a végén bementem fizetni, de a bent lévő egyetlen alkalmazottnak szemmel láthatóan igencsak jókedve volt, utána már azt sem tudtam eldönteni, hogy most rajtam nevet, vagy velem. Az biztos, neki is jó napja volt.
Ezután tettünk egy nagy sétát a várban, majd a parkon túl lévő turistáknak fenntartott sétálóutcában is. Végül visszamentünk az autóhoz, ahol várt minket egy meglepetés, amit nálunk csak mikuláscsomagnak neveznek... Megbüntettek, mert kicsúsztunk a parkolási időből. Ott a díj fizetése nem automatából történik mint nálunk, ott erre nincs lehetőség, hanem kizárólag csak telefonon keresztül SMS-ben. Az ebben leadott parkolási idő lejártát pedig a parkolási cég központjában figyelik. Mi 4 percet késtünk a következő SMS-el, ami újabb 2 órára szólt volna. Nem volt ugyan egy hatalmas összeg (az itthoni büntetéshez képest) egy 4500ft-nak megfelelő pénzösszegről szóló csekket kaptunk.
Gondolkoztunk rajta hogy mivel még nem uniós ország, ha átlépjük a határt úgysem érnek el. De aztán utólag itthon a Szerb követségen keresztül befizettük. Mint utólag megtudtuk, ha mégsem fizettük volna be, csak annyi hátrány származott volna belőle, hogy legközelebb nem engednek be az országba. Ezúton köszönjük a követségen dolgozó Myra-nak a segítséget, hogy szabadsága alatt befizette.

Volt még egy kevés időnk még, így beljebb mentünk a városba. Ott egy forgalmasabb út mellett tettük le az autót, olyan pestiesen leparkolva az út szélén. (a szerbek sem közlekednek kulturáltabban, mint a Budapestiek...) A parkban sétálva észrevettük, hogy lent egy metróállomás húzódik. Ezen felbuzdulva elindultunk a föld alá. Addig ekkora metróállomást nem láttam még. Több szintes aluljáróval, több metróvonal találkozása volt, igaz mindegyik ugyanazon az egy sínen jött. Fényképezni már a legfelső aluljárói szinten sem lehetett, de ez természetesen nem akadályozott meg minket. :-)

Bár több metró/gyorsvasút vonal találkozása volt itt, némelyik csak napi két vonatot jelentett, ezért ott ritkán látni szerelvényt. Akkor ott konkrétan 15 percet kellett volna rá várni. Ezért visszamentünk a felszínre, ahol egy nagyon elegáns cukrászdába mentünk. Itt hatalmas adagokban adták a sütiket, és nagyon finomak is voltak. Érdekes volt látni, hogy lehetett kapni Eszterházy tortát is. :-)

Egy kis idő múlva visszamentünk metrót fotózni. Az egész állomás nagyon tiszta és legfőképp reklámmentes volt. A mozgólépcső alján egy kordon volt, azon túlra csak jeggyel lehetett bemenni. Erre egy külön alkalmazott figyelt egy kis fülkéből. A metróles után elindultunk haza. Visszafelé persze valahol nem jó felé kanyarodtunk és később sem akart ismerős lenni az út. Aztán egyre szélesebb, egyenesebb és jobb minőségű lett az út. Rájöttünk, hogy feltévedtünk az autópályára. Itt kapus rendszer van, ami azt jelenti, hogy csak akkor kell fizetni, ha le akarsz térni a lejáróknál kiépített kapuknál.
Rövid pihenő után vacsorázni indultunk a belvárosba. Edith többször mondta, hogy menjünk taxival, de nem értettük ezt a dolgot, hiszen nálunk ez luxusnak számít. (szerintem)
Ott meg azt tapasztaltuk, hogy a fiatalok ha szórakozni mennek, majdhogynem kivétel nélkül ezt a közlekedési módot használták. Mint kiderült azért van ez így, mert ott sokkal, de sokkal olcsóbb a taxi mint nálunk. Olcsóbban (!) jöttünk ki, mint ha saját autóval mentünk volna, és fizettünk volna a parkolásért. No meg persze ne legyen gond azzal, ha esetleg visszafelé már nem lesz busz.

Egy apró vajdasági vendéglőbe mentünk. Az étterem fantasztikus falusi hangulatot árasztott. Sok kép, használati tárgy és csipke volt a falon. A felszolgálólány is kötényes, buggyos ujjú blúzban várta a vendégeket. Mikor meglátott minket, egyből kivette a popzenét tartalmazó CD lemezt a lejátszóból, és népzenére cserélte. Ekkor még mi voltunk az egyetlenek, de nem sokkal később már teltház lett. Próbáltuk értelmezni a szerb nyelvű étlapot a réges régről visszamaradt orosz nyelvtudás segítségével, de szerencsére Edith fordított. Miközben a pincérhölgy látta, hogy nem tudunk szerbül, azonnal hozta az angol nyelvű változatot hátha könnyebb lesz.
Tapasztalataink szerint ott mindenki beszél angolul valamilyen, (általában magas) szinten. Így már könnyebb volt rendelni, különösen úgy, hogy a végén már a felszolgálóval is megbeszéltük melyik fantázianéven szereplő étel mit is takar valójában. Háromszemélyes szerb jellegű tálat rendeltünk, amiben volt saslik, kolbászka, egyéb húsok és zöldségek. Mennyiségben annyi volt, hogy nem tudtuk megenni. Kipróbáltuk a Cockta-t is. Ezt a helyi specialitást talán a kólához lehetne hasonlítani, csak finomabb, lágyabb az íze. A végén még palacsintát is kaptunk ajándékba. Fáradtan és jóllakottan indultunk haza. Egy kicsit még sétálunk egyet, amit a hideg miatt egy egy kissé rövidre fogtuk, majd taxival hazamentünk.
Lefotóztuk, mert táblája szerint régebben a Magyar Királyi Államvasutak tulajdona volt.
Belgrádi vár, részletek: (Nándorfehérvári vár)
A Száva és a Duna találkozása.
Spam (reklám) mentes mozgólépcső.
Na így kellene kinéznie egy Metróállomásnak nálunk is.
Hoppá, egy vonat a metró helyett.