Másnap, reggeli után elindultunk Újvidékre. Előtte még el kellett intézni egy fontos dolgot. Szerbiában, ha több napra mész, be kell jelentkezni a rendőrségen, hogy hol és kinél szállsz meg. Emiatt elmentünk Óbecsére a helyi rendőrőrsre és végigmentünk a bürokrácia útvesztőin. Venni kellett két nyomtatványt, sorban álltunk, közben értelmeztük a szerb nyelven írt sorokat illetve váltottunk pár szót a rendőrökkel. Még jó hogy volt velünk egy szerbül beszélő ember. Érdekes volt találkozni olyan rendőrőrssel ahol klasszikus tányérsapkás rendőröket láthattunk. A bútorok és a légkör meg olyan volt, mint amilyet mostanában csak a retró hangulatú filmekben látni.

Óbecse egy kellemes kisváros rengeteg zöldterülettel. Város mellett folyik a Tisza, a szép őszi időben érdemes arra sétálni. Ott meg is találtam álmaim házát a parton, bár azért biztos lenne bennem egy kis félsz, ha ott kéne laknom. Az árterület miatt sosem lehet tudni, hogy a folyó mikor teszi tiszteletét a nappaliban.
Ezen a szakaszon nagyon kanyargós volt a meder, a túloldalt pedig gyönyörű őszi erdőt láttunk. Kicsit lejjebb volt a Duna-Tisza Csatorna zsilipje. Érdekessége, hogy a múlt században építette Türr István. (a Türr István Gimnáziumba jártam :-) Ezért maga a zsilip, és a körülötte levő dolgok a kornak megfelelő módon, apró téglákkal volt kiépítve. A meder és a kiszolgáló épületek is eredeti állapotban voltak. Mellette több tájékoztató táblát is találtunk, melyeken a környék vízrajza és a zsilip története volt olvasható. Ezen kívűl találtunk még egy olyan táblát is, amelyik egy régi kivégzésnek állított emléket. Ilyen, különféle erőszakos dolgok mementójaként állított táblát sokfelé találtunk Szerbiában.
Séta után visszamentünk az autóhoz és elindultunk Újvidékre. Ott a következő szálláson (Edithnél) lepakoltunk, majd mentünk a péterváradi várhoz.

A Duna egyik partján Újvidék van, a másikon Pétervárad és a vár. Helyi járatú busz közlekedik a hídon át, mi is azzal mentünk. A túlparton egy kis várnegyedet találtunk, hangulatos, emeltes lakóházakkal, ezek tetején meg a vár. Onnan gyönyörű kilátás nyílt a városra és a környékre. A várat egyik oldalról a folyó és a várnegyed határolta, másikról meg hatalmas területeken keresztűl húzódó földsáncok voltak. Az évszázadok során megmaradt, szintén hatalmas területeken kanyargó alagútjáratokról mesélnek a helyi legendák. Októberben elég kevesen voltak, csöndes, nyugodt hely volt. Nyáron az épületek földszintjén nagyon sok szezonálisan működő kávézó, teázó, galéria nyit ki, és rengeteg a látogató. Az egész vár gyönyörűen felújítva, irigylésre méltó, nagyon jó állapotban van. Középen egy elegáns szálloda és több nyilvánvalóan nagyon drága étterem is van. Sokat sétáltunk fent, sok fotót is készítettünk. Nagyon megfogott a vár misztikuma, a sok legenda, a már füves réges-régi földsáncok, várfalak és a kísértetekről szóló történetek. Visszafelé egy péterváradi kitérő után gyalog indultunk a város felé. Elmentünk a Vajdasági parlament mellett, és lesétáltunk a Duna partra is. Ott találtunk egy emlékművet, ami a II. világháború alatt, a magyar hadsereg által végbevitt népirtás emlékére állítottak.
Majd egy óriásplakátokból álló fotósorozatot a város és a hidak 1999-es bombázása előtti és utáni állapotokról. (aki nem emlékezne, 99-ben Magyarország átadta légterét az amerikai hadseregnek, hogy ott "rendet" tegyen) Itt egy kicsit úgy éreztem, nekünk, magyaroknak túl sok közünk volt ezekhez szörnyűségekhez, még akkor is, ha mi itthon, ezt az évek távlatából nagyon jól meg tudjuk magyarázni magunknak. (és ne csodálkozzunk, ha vannak szerbek akiknek nem vagyunk a szívük csücske) Ebből kifolyólag a szerbeknek több okuk lenne utálni minket, mint amennyire nálunk egyeseknek a szlovákokat... Itt gyorsan meg is jegyezném, hogy soha, semmilyen negatív élményünk nem volt sem a szlovákokkal, sem a szerbekkel és még az ukránokkal sem...

Lassan beértünk a belvárosba, ahol megnéztük a nagytemplomot is. Ezt a templomot nemrég újították fel, és a freskókon, az ólomüvegablakokon sok-sok magyar felirat, mondat volt olvasható. A belváros nagy részét széles sétálóutcák alkotják, melyeken végig különféle vendéglátóipari egységet sorakoznak: sörözők, éttermek, cukrászdák, pubok. Több könyvesboltot, és suvenírboltot láttunk, de viszonylag kevés ruha vagy műszaki üzletet. - Ezt már több országban tapasztaltuk, hogy nincs ekkora vásárlási láz, mint nálunk, nem státusz-szimbólum egy-egy márkásabb ruhadarab vagy jobb mobiltelefon. Az emberek inkább szórakozásra, társas programokra költik a pénzüket.
Mivel már elég éhesek voltunk, beültünk egy apró pizzériába. Az elsődleges cél egy ír pub volt, de mivel ott enni nem tudtunk, ezért előtte muszáj volt vacsorázni. Miután jóllaktunk, a Red Crow Pub nevű helyre mentünk. Belépés után tapasztaltuk, hogy elég sokan vannak már, pedig még viszonylag korán volt. Letelepedtünk egy asztal mellé. Míg az italunkra vártunk, alaposan körülnéztünk. A pub pont úgy nézett ki, mint ha Írországban lennénk, sőt, egy kicsit „lepukkantabb, kocsmásabb” volt. Ez nekem kifejezetten tetszett, valahogy még közvetlenebb hangulata volt. Hatalmas plazmatévén épp a magyar U20 foci válogatott világbajnoki bronzmeccse ment. Többen nézték a helyszínen, jó volt úgy szurkolni a hazai csapatnak, hogy az egész pub-ban csak mi voltunk magyarok. Miután nyertünk, jó hangulatban indultunk hazafelé.
Tiszakanyar
Múlt századi zsilip.
Péterváradi vár.
Ez a toronyóra most 2 óra 7 percet muatat. Fel van cserélve a kis és nagymutató, mert messziről nézve az óra sokkal fontosabb mint a perc.
A végtelennek tűnő vár melletti árok és sánc rengeteg.
Egyik híd a vár előtt. (ami maradt belőle)
A II. világháborús emlékmű, a táblákon nevek olvashatóak.
Felújított Magyar templom a sétálónegyedben.

2009.október

Már régóta terveztük, hogy meglátogatjuk Szerbiában élő barátnőmet, Edith-et. Őt az interneten keresztül ismertem meg, de mindig volt valami, ami miatt csúszott a dolog. Aztán egyszer csak úgy alakult, hogy el tudunk menni. Az uticél Bácsföldvár és Újvidék volt.

Említést kell tegyek arról, hogy amikor itthon bárkinek említetettem hova készülünk, mindenki egyből pánikba esett. Szerintük ott hatalmas a szegénység, zavarosak a viszonyok (épphogy nem lőnek) és meg ne merjünk szólalni magyarul, mert azonnal megvernek. Nekem már az elején gyanús volt ez a dolog, mert Edith soha semmi ilyesmiről nem mesélt, és ha ennyire problémás lenne az út, nyilván nem hívna. Úgy gondoltuk egy-két jótanácsot biztosan adna, ha ilyesmitől tartanunk kellenne. S bár volt bennünk egy kis izgalom, azért különösebb rákészülés nélkül vágtunk neki az útnak.
Csütörtökön munka után indultunk és a magyar határig autópályán mentünk, onnan pedig még két órát autóztunk, de estére végül odaéértünk.
Az első furcsaság maga a határ volt. Mivel Szerbia (egyenlőre) még nem uniós ország, oda útlevél kell, és kellőképen átnézik az adataidat mielőtt átengednek, ezért arra számítottunk, hogy olyan hosszú lesz az átjutási idő, mint mondjuk Ukrajnában. (az a határetkelő mondjuk egy külön szabályokkal teli világ, de erről majd máskor) Ehhez képest most olyan gyorsan átjutottunk, hogy a térképet sem volt időm előszedni. Ott kezdett a dolog érdekessé válni mert addigra besötétedett, és nekünk nem volt másunk, csak egy fénymásolt, fekete-fehér Szerbia térképünk. Hiába volt ott a GPS a legújabb, legfrissebb térképpel, ott derült ki, hogy a Vajdaság nem szerepel benne a kellő részletességgel. A navigáció szerint az egész Vajdaságban 3-4 főút van, falvak városok meg szinte semmi. Ennek természetesen köze nem volt a valósághoz. Ettől függetlenül azért teljesen magabiztosan haladtunk tovább dél felé. Csak egyszer tévedtünk el, amikor a térképen jelzett lehajtónál nem hajtottunk le az autóútról, de a következő lejárónál pótoltuk, így csak egy kisebb kitérőre kényszerültünk. Pár nappal később hazafelé, már világosban láttuk, hogy az ekkor eltévesztett lehajtó nem is lehajtó, hanem egy keresztben levő út egy a felüljárón. Arra meg nem igazán lett volna lehetőség ráhajtani.

Mindenféle településtérképet letöltöttem a netről amit csak tudtam, kivéve persze Bácsföldvárt, a célállomást. :-) Azt teljesen elfelejtettem, és erre csak a falu határában jöttünk rá. Megkerestük a falu központját, (mi lenne más mint egy templom) felhívtam Edithet, aki kijött elénk így már probléma nélkül odataláltunk. Érkezés után megismerkedhettünk a családdal is, majd vacsora után még beszélgettünk.
Megbeszéltük az aktuális gazdasági helyzetet és megvitattuk, hogy jó-e az europai unió tagjának lenni vagy sem.

Képek most nincsenek...

Az Írországgal kapcsolatos utolsó bejegyzésben, egy pár érdekes tényt fogunk megosztani amiket az utunk során tapasztaltunk.
Elsőként szeretném tisztázni, hogy ebben az országban Opel van és nem Vauxhall. Ezt csak azért tartom fontosnak, mert amikor szóba kerül baráti társaságban, hogy milyen autót béreltünk, mindig ki akarnak javítani. - Láttunk Vauxhall kereskedést, de csak Észak-Írországban.
A közlekedés: Az autóutakon szinte mindenhol szűk sávok vannak. Ez elég a járműnek, de annak aki a mi, kamionnyi széles sávjainkhoz szokott, az ne lepődjön meg. Ezért fontos megtanulni és érezni az autó térbeli kiterjedésének határait. Vidéken ráadásúl bármikor találkozhatsz az út szélén vagy a közepén sétálgató birkákkal. (nem is értem miért a boltban vettük a kaját)
Szerencsére a bérelt autón nem látszik, hogy turista vagy, viszont ezért nem is feltételezik, hogy esetleg nem ismered a baloldali közlekedés szabályait. Az Írek magabiztosan vezetnek, de gyorsan. Az első egy-két napban még féltettem az autót, mert ismerkedtem a baloldali közlekedéssel, de aztán hamar felvettem a tempót. Szerintem ott mindenkiben egy rally autós veszett el...
Egyébként szabálykövetőek, többször hosszú ideig gurultunk egy olyan sor végén, melynek elején egy traktor volt. Csak azért, mert a záróvonal tiltotta az előzést. Mindezt egy kietlen vidéken, lakott területektől távol az autóúton. Egyszerűen mindenki jól nevelten haladt a traktor után.
Az Ír autósok mindig köszönnek egymásnak. Elsőként azt hittem azért intenek, mert valami hülyeséget csináltam. (szembejövő sávban vagyok, nem adtam elsőbbséget vagy valami gond van az autóval) De aztán rájöttem, hogy vidéken ez a szokás.
A benzinkutak nem úgy vannak mint nálunk, hogy minden sarkon van, éjjel-nappal nyitva vannak, saját shoppal és pékséggel. Ott csak valamikor (késő) reggel nyitnak és (korán) este zárnak. Rendszerint egy kis egyszemélyes bolttal van összekapcsolva, ahol a tulajdonos szolgál ki. Nincsenek hatalmas táblák, hogy 500 km után lesz egy kút, utána meg százméterenként újabb táblák, nehogy eltévedj. Azért természetesen vannak nagyobb kutak is. Nekem mondjuk külön örömömre szolgált, hogy tankolhattam egy Texaco benzinkútnál. Egy sokszor látott, gyerekkori kedvenc filmemben láttam ilyet, azóta akartam ilyen helyen tankolni. :-)
Élelmiszer: Jó tudni, hogy az ottani tejnek más íze van, mint a hazainak. Először azt hittük, hogy csak azért mert nem a legjobb minőséget vettük, de tapasztalatunk szerint, tökmindegy, hol és milyet vesz az ember. Még a kávéba való tejszínnek is furcsa íze volt. Ugyanaz a jellegzetes mellékíz. Annyira nem ízlet, más meg nem volt, hogy mostanra már csukott szemmel, száz méter távolságról megmondom, hogy az a tej amit elém raktak az ír-e vagy sem.
A vízcsap: Na ez volt a halálom. Én mindent megértek de ezt nem. Miért van a meleg és a hideg víznek külön kifolyója a mosdótálca két sarkán ? Ha közepesen meleg vízben akarsz egy gyors kézmosást, azt csak úgy oldhattad meg, hogy a hideg alá tetted a kezed, majd gyorsban át a forróhoz. A bal kezed lefagyott a jobb meg leforrázódott. Csak egyszer találkoztunk olyan mosdóval, aminél mint nálunk, egy kifolyó volt. De alánézve kiderült, ugyan egy csapban van a hideg-meleg, de két csőben, tehát a probléma továbbra is megmaradt. A különbség csak annyi, hogy most egyszerre lefagyott, majd le is forrázhattad a kezed. :-)
A mellékhelységek: Erről azért érdemes beszélni, mert minden turisztikailag fontos látnivalónál volt és mindig tiszták voltak. Egyik sem volt üzemen kívül, és nem kellett sehol sem fizetni. Volt olyan mellékhelység, ahol a kelleténél több WC papír is volt különböző minőségben, így akár választhattál is.
Időjárás: Ugyanaz mint az angoloknál. Ha éppen mennél valahová, de reménytelenül esik, akkor várj tíz percet és biztosan eláll. Sajnos ugyanez fordítva is igaz. Szerencsére nekünk inkább az első verzió volt a gyakoribb.

Most pedig egy pár vegyes témájú kép:
Postaláda egy helyi Rózsadombon levő háznál.
Texaco kút, ilyet eddig csak a Vissza a jövőbe című filmben láttam :-)
A benzinkút shopja Spar volt.
Írország egyik jelképe a háromlevelű lóhere. Ha valahol négylevelű lóherés ír souvenir-t akarnak rád sózni, akkor az hamisítvány. :-)
Egyetlen helyen láttunk graffitiket, egy utcai elektromos dobozon.
Egy jól felszerelt WC, 4 tekercs papírral. :-) A két papírtartón kétféle reklámlogó volt, a másik kettő meg gondolom államilag biztosított felszerelés.
Elsőre nem tudtam mire való ez, de utána rájöttem: kézszárító.
Talán nem is gondolná senki, de ez az épület egy Tesco áruház. (Belfast belváros)


A végére pedig két videót is csatolnék. Az első videó az ott készült fotókból összeállított kisfilm, a második pedig egy pörgős, ír zenei koncertvideó.

(a felirat azért angol, mert eredetileg a youtube-ra készült)

2009. május 25. hétfő

Az utolsó éjszakát egy több csillagos szállodában töltöttük, ami egy újonnan épített, lakó és szállodapark negyedben volt. Ez egy drága szállás lett volna, de azért jöttünk mégis ide, mert akciós áron adták ki az utolsó szobákat. Ehhez képest mégis itt történt meg, hogy mikor odaértünk, nem tudták kik vagyunk, mert a rendszerben elveszett a foglalásunk. Egy-két kényelmetlen perc és alapos magyarázgatás után a foglalót mégsem kellet újra kifizetni. Azt mondták, majd leverik a közvetítőn. Kifizettük a kaukciót, ami arra szolgál, hogy ha bármi rongálás történik a szobában, akkor az lenne a fedezet. Természetesen, miután hazaértünk ezt az összeget később vissza is utalták.
-Nagyon fontos, hogy ha előre foglalunk szállást, mindig legyen ott a kinyomtatott levél a rendelésről és a visszaigazolásról is. Nálunk minden szálláshelyen kéznél volt és most is ez könnyítette meg a dolgunkat.

Aznap reggel rádöbbentünk, hogy az elmúlt napokban mennyire másik világban jártunk. Eddig az emberek kedvesek, nyitottak és barátságosak voltak. Aztán lassan vissza kellett térnünk a való világba. Az étteremben svédasztal jellegű kiszolgálás volt. A mennyiséggel nem is volt gond, viszont pár perc különbséggel jött egy falka nyugdíjas (?) német turista, akik egymással küzdve, hangoskodva és minket taszigálva is harcoltak a pirítósért. Az első meglepetés után rájöttem hogy nem csak Magyarországon nem tudtnak viselkedni. Persze mondanom sem kell, pillanatok alatt alkalmazkodtam. (elvégre Budapesten nőttem fel) -nehogy már kifogjon rajtam egy csapat német turista :-)
Miután beszereztünk minden ennivalót a svédasztalról, és hangos beszélgetések háttérzaja mellett elfogyasztottuk a reggelinket, úgy döntöttünk, hogy akkor most gyorsan elmenekülünk, hiszen ha ezek itt végeznek, kijelentkezéskor a recepció pultját is lefoglalják egy órán keresztül...

Az utolsó napra igazán nagy terveink már nem voltak. Délelőtt még sétáltunk egyet, közben találtunk egy Magyar élelmiszereket forgalmazó boltot is. (mint utólag kiderült több is van Dublin-ban) Ez azért alakult így, hogy az ott élő, dolgozó magyaroknak ne hiányozzanak a megszokott hazai ízek. Érdekes volt még az is, hogy találtunk több szuvenír boltot, ahol hihetetlen mennyiségű kínálat volt több emeleten, a legolcsóbb dolgoktól a legdrágábbakig. Eme boltok a város különböző pontjain megtalálhatóak voltak és nem csak egy sétáló utcára korlátozódtak mint nálunk. Itt elköltöttük a maradék pénzünket ajándékokra, többek közt vettünk egy tradicionális ír hangszert is magunknak. Nem, nem hárfát, (az egy kicsit drága lett volna) hanem egy bodhran-t.

Az egyik legérdekesebb dolgot egy parkban láttuk.
(Itt most érdemes a bejegyzés aljára tekerni és megnézni az első két képet.) Szóval volt egy köztéri szobor a parkban, ami úgy volt kitalálva hogy az elemeket függőlegesen forgatni lehetett a tengelyük körül. Ezt nagyon nehéz volt elérni, mert egyrészt nem volt alacsonyan, másrészt csak többszöri nekifutásra sikerülhetett mert nem forgott könnyen. Azt is úgy, hogy legalább két ember felváltva két oldalról adott neki lendületet. Tehát mindenki kénytelen volt összefogni valakivel. Ha az átforgatás már majdnem sikerül és már csak a holtponton kellene átbillenteni, akkor az éppen arra sétáló emberek megálltak, figyeltek, majd amikor végre sikerült, akkor mindenki megtapsolták őket. Utána mindenki ment tovább a maga útján. Pár perc múlva újabb két ember odamegy és megpróbálja elfordítani az elemeket... Szerintem ez hihetetlen jó ötlet, egyszerű és olcsó megoldás arra, hogy az embereket összefogásra ösztönözze.

Következett a reptér és az autóleadás. Ott több mint egy órás keresgélés után találtuk meg a kölcsönzőt. Már maga a reptér is meglepetés volt, mivel pár nappal előtte nem tűnt ilyen nagynak, pláne úgy, hogy a könnyűszerkezetes épület sem volt ott addig. Az építkezés miatt a GPS sem boldogult. Amikor leadtuk az autót, átnézte az erre szakosodott figura kívülről, hogy lát e valami problémát. Miután elmagyaráztam neki, hogy ami karcot lát az optikai csalódás, ha meg mégsem, akkor az úgyis lejön a mosás után, akkor átvette az autót. Majd reménykedtünk, hogy időben odaérünk a becsekkoláshoz, mert késésben voltunk. Később mikor már a repülőgéphez álltunk sorba, az utasok nagyobb része tolakodott, beelőzött, és kisebb viták is kialakultak. Úgy éreztük jó sorban állunk, hiszen még el sem indultunk hazafelé de mintha már Magyarországon lennénk. :-)
A parkban levő szobor, amit többen próbáltak mozgásba hozni.
Öltönyös emberek is próbálkoztak. - Biztos éppen levezették a munkahelyi feszültséget.
Belvárosi utcakép.
Magyar élelmiszerbolt az egyik kis utcában.
DKV egyik járata
Érdekes épület a városban.
Típikus lakóház.
Itt Gárdának hívják a rendőrséget és nem police-nak.
Itt már hazafelé repülve Visegrád látható.

Május 24. vasárnap

A közeli szállásnak köszönhetően már nyitáskor a Newgrange-nél voltunk. Ez kellett is, hiszen egyrészt több dombot is meg akartunk nézni és a tömeget is elkerüljük. Még így is csak a második csoportba fértünk be. A Newgrange-i dombok, konkrétan három, (Knowth, Newgrange, Dowth) az egyik legrégebbi, ember alkotta épület. Régebbiek a Stonhange-nél és a piramisoknál is. A dombokhoz kis buszok vitték a látogatókat. Mivel az indulásig még volt majdnem egy óránk, ezért a szokott módon, a nagyon profin kialakított visitor centerben töltöttünk el az időt. Elsőre a Knowth-ot néztük meg, ami egy központi dombból és több kisebb dombból állt. A kisebbekben temetkeztek, ezt biztosan tudjuk, a nagyobbik talán egyéb, vallási célokat szolgálhatott. A később erre élő népek már lakták, idővel lakóház, majd erőd is épült a domb tetején. Több ezer év alatt sok mindent megélt.
Ezután busszal vittek tovább minket a Newgrange-hez. Ez már jóval nagyobb domb. Előtte egy hosszú ismertetőt tartott az idegenvezető a találgatásokról, hogy kik és miért építhették ezt ide. Mert biztosat a mai napig senki sem tud. A kelták előtt itt élt népcsoport rakta le az első köveket mindhárom dombnál, és róluk már szinte semmit sem lehet tudni. A Newgrange valószínűleg szakrális célokat szolgálhatott, mivel a benne lévő kicsike kamra alaprajza hasonlóságot mutat a kelta hitvilág túlvilági elképzeléseivel. Érdekessége,hogy úgy építették meg,hogy a téli napforduló idején 17 percig besüssön a nap egy kis ablakon keresztül az egyébként teljesen sötét kamrába. Kis csoportokban mehettünk be, egyszerre maximum 20 fő. (A napi látogatók száma is korlátozva van) Az apró helységben így is elég szűken voltunk. Az idegenvezetőnk egy elég hatásos pár perces előadás után lekapcsolta a világítás, és a mondatai alapján igyekeztünk elképzelni, milyen lehetett itt gubbasztani sok ezer évvel ezelőtt a teljes sötétségben. Majd hirtelen megjelent egyetlen egy fénysugár az apró nyíláson keresztül. Lassan végigment a folyosón egészen az apró helység közepéig, (közben mindenki néma csöndben, feszülten figyelt)majd pár perc után elhalványult és amilyen hirtelen megjelent, úgy el is tűnt. Hátborzongató élmény volt. Akkor ott szerintem mindenki átérezte a Kelta varázslat misztikumát. Miután újra világos lett, az idegenvezető még elmondta, hogy évente kisorsolnak 20 párt, akik mindezt a maga valójában is megnézhetik decemberben. Ha valaki jelentkezni szeretne, akkor az interneten a Newgrange weboldalán megteheti. Mikor ezeket a sorokat írom, a sorsolás már megtörtént – és sajnos nem mi nyertünk. :-(

Közben kiderült, hogy 1 hét eltéréssel velünk egy időben egy barátunk is járt ott, ő szervezett turistaút keretében. Nekik csak egy külön teremben mutatták meg ezt a fényjátékot, nem pedig a Newgrange belsejében. Szerintem azért, mert egy busznyi csoport úgy kb: 40 fő lehet, azok úgysem férnek el egyszerre. És a birkaszellem jegyében nem választják szét őket. Tegyük hozzá, egy ennyi fős csoportnál amúgy is ritka a kulturált viselkedés. Nem tehetnek róla, egyszerűen az emberek másképpen viselkednek tömegben. Tudom, én is voltam több csoportos kiránduláson. :-)

Ebéd után indultunk tovább Dublinba. Ott a szállásunk elfoglalása után, (ami persze nem ment simán, mert a foglalásunk a foglalóval együtt elveszett a rendszerben), elindultunk a város felé. Sok időnk már nem volt, így a városnézésen kívül csak a Guinness Storehouse-t néztük meg. Aki esetleg nem tudná, annak elmondom, hogy a Guinnes sör a leghíresebb fekete/ale sör. Az összes országba innen szállítanak palackozva, dobozolva. Tehát nem úgy van, mint mondjuk a kólánál, hogy csak az alapanyagot szállítják mindenfelé, és országonként hígítják, majd helyben palackozzák. Ami persze nem csak a kólára igaz. Szóval ha Guinnesst veszel itthon, azt biztosan itt gyártották, ha a helyi kocsmában csapolják, na az is 100%, hogy már „konyhakészen” vásárolták meg a kereskedőtől. Az gyár így biztosítja a bevételt, így garantálja a minőséget, és őrzi meg a munkahelyeket. Egyetlen egy népszerű nagy konkurenciája van a szigeten, de az is fehér sör, ez pedig a Heineken.
A Guinness gyár, Dublin külvárosában, tipikus vakolatlan, apró téglás falak közt található. Miközben sorban álltunk a belépőjegyért, sörreklámok mentek számtalan monitoron. Odabent a világ egyik legszínvonalasabban kialakított látogatói központja található hét emeleten keresztül. Itt a sör készítését technológiáját ismertük meg, végigkövethetjük az ital történetét. Plusz poén, hogy az egész storehouse belseje a jól ismert Guinness pohár alakját formázza meg. :-) Tapasztalataink szerint ez a legmodernebb kiállítás, amit eddig láttunk. Azon kívül, hogy gyakorolni lehetett a sör csapolásának művészetét, a jegyár magában foglalt egy korsó frissen csapolt fekete sört is. Ezt a legfelső emeleten található bárban lehetett elfogyasztani. Így teljesült egy másik vágyunk: Guinnesst ittunk a gyárban, ráadásul a körpanorámás üvegablak miatt, lábunk előtt pedig ott hevert egész Dublin. (nem utolsó szempont, hogy a sör meg ingyen volt :-)) Ezután mentünk le a földszinten lévő shopba vásárolni, ahol minden elképzelhető dolgot megtalálhat magának egy Guinness-rajongó...

Elindultunk a városba és megnéztünk egy-két látnivalót. A Famine Memorialt, ami egy nagyon megindító szoborcsoport a rakparton, a múlt századi nagy éhínség emlékére. Azért pont itt, mert akkoriban innen indultak a kivándorlókat szállító hajók. Ezt a történelmi eseményt nagyon komolyan veszik Írországban és a világban is számon tartják, (úgy mint nálunk az 1956-os eseményeket) és többek között emiatt sem szeretik az angolokat. Ennek köszönhetően van annyi ír származású ember Amerikában is. (az elnök, Kennedy is az volt)
Következett a Christ Church Katedrális, ami Dublin legrégebbi temploma, bár a dubliniak nem rajonganak érte, mivel protestáns templom. Megnéztük a kötelező látnivalókat, a Molly Malone szobrát, aki nappal szegény kagylóárusként dolgozott, éjjel férfiakat fogadott. (szerintem az egyetlen ország ahol szobrot állítottak egy kurv@nak :-) A Trinity College-t és a Temple Bar negyedet is.
Knowth
Newgrange távolról és a bejárat.
Írány a Guinness Storehouse.
Egy pillanatkép a kiállításról.
A szakszerűen és frissen csapolt Guinness.
Dublin, Liffey folyó partjánál.
Éppen hidat építenek. Több olyan híd van, amit kizárólag csak gyalogosok használhatnak.
Utcakép egy dublini pub-al.
A híres Molly Malone szobor

Május 23, szombat

Másnap korán keltünk, mert aznapra sok mindent terveztünk. Miközben elmentünk Dunlewy és a templom mellett, az járt a fejünkben, hogy lehet soha nem jutunk ide vissza, bár mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Ez a vidék, a neten és egyéb helyeken található képek, történetek alapján, számunka egy gyönyörű, békét sugárzó helynek tűnt, melynek sajátos ereje van. Ez az érzés ottlétünkkor csak erősödött.
Aznapi programként az Óriások Lépcsője, a Dunluce vár, Bushmills Whiskeylepárló, majd Belfastban a Közlekedési Múzeum, a végén pedig a Dunmurryben levő Delorean gyár meglátogatása volt a cél. Ebből persze nem sikerült mindet megvalósítani ilyen rövid idő alatt. A Dunluce kastélyt csak a szomszéd szirtről néztük meg, amit akkor ott elégnek is gondoltunk mert nagyon romos állapotban volt.
Következő állomás a Bushmills Distillary. Ez a világ legrégebb óta működő lepárlója, több, mint 400 éves engedéllyel. Igaz, már előtte is főzték a szeszt, de azt mégsem írhatják rá az üvegre, csak a helyszínen mondták. Körbevezettek az egész gyáron, végig követhetük a whiskey készítésének folyamatát és még az érlelő raktárat is megnézhettük. Hatalmas méretű csarnokban álltak a fából készült hordók több emelet szinten, és valóban ott érlelik a whiskeyt sok-sok éven keresztül. Fotózni sajnos sehol sem lehetett, ami érthető is, hiszen gyakorlatilag az orrunk előtt készítették titkos recept alapján. Az üzemlátogtás végén a shopban mindenkit megkínáltak egy pohár itallal, ami a jegy mellé járt. Nem spórolták el sem az adagot, sem a minőséget. Lehetet választani 1-2 pár éves és 12 éves whiskey között. Miután az egyikünk vezetett, valaki igen csak jól járt... :-)

Ezután kellően jó kedvel mentünk tovább az Óriások Lépcsője felé. Mire odaértünk már szakadt az eső. Ott a szokásos fizetés után, (drága parkolás, ingyen látnivaló) gondoltuk lesz, ami lesz alapon, elindultunk a tenger felé. Negyed órás gyaloglás után értük el az első látnivalót. Közben szakadt az eső, fújt a szél. A bazaltoszlopok pedig csúsztak a nyálkás, algás tengervíztől. Vicces volt látni, hogy ebben az időjárásban mennyi kétségbeesett turista gondolta azt, hogy azért is megnézi a látnivalót, akármilyen idő is van. Kivétel nélkül mindenki ázott, fázott és botorkált az oszlopok tetején. Egy darabig mi is küzdöttünk, de aztán annyira átáztunk, hogy feladtuk. Nem is jártuk be az egész bazaltoszlopos területet. Az időnek köszönhetően a shopban és a kávézóban is hatalmas tömeg volt, így inkább az autóban próbáltunk átmelegedni és megszárítkozni.
Majd elindultunk Belfast felé. Sajnos a GPS és a google maps is majdnem fele annyi időt mondott az előttünk levő útra, mint a valóságban, így kezdett elúszni a közlekedési múzeum megtekintésének esélye. Az úton kétszer is megállítottak a rendőrök, mert forgalom-elterelés volt.

Tudni kell, hogy Észak-Írországban hivatalosan már 1996-ban békét kötöttek az elszakadásért küzdő katonai szervezet és a brit kormány, de a gyakorlatban még mindig nincs béke. Ezért ennek megfelelően vannak felkészítve a rendőrök, katonák és ennek megfelelően néznek is ki bizonyos épületek. Szóval többször megállítottak rendőrök talpig kommandós cuccban, gépfegyverrel, páncélautóval. - ezek voltak a közlekedésiek. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy milyen lehet ott egy komolyabb rendőri alakulat? Le szerettük volna fotózni, de akkor ott nem mertük.
Belfast egy elég érdekes város, elég zakkant. Látszik, hogy komoly problémákkal küszködnek a helyiek. Ennyi alternatívan öltözködő fiatallal csak a Szigeten találkoztam. Látszott, hogy keresik az emberek a helyüket a világban. A városban sok a romos épület, ami már olyan régóta üresen áll, hogy fa nőtt ki az emeleten a falból. Ez igaz a lakóépületekre, gyárakra, de templomot is láttunk lepusztulva. Volt olyan épület, amiről első látásra nem mondtuk volna meg, hogy ez most lakóépület vagy gyárépület. A parkolást szinte csak őrzött, zárt helyen lehetséges, amiket kamerákkal, szögesdróttal védtek. Gondoltuk inkább egy parkolóház, biztos ami biztos. Persze azért nem volt ott konkrét háborús hangulat, de a nyomok mindenhol ott voltak, és több volt a kamera és a kerítés a normálisnál. Itt már az igazi, régi típusú fekete taxik jártak. A helyi McDonald's mellékhelysége (!) is kamerával megfigyelt terület volt, amiről tábla tájékoztatta a belépőt. A híres belfasti graffitiket is láthattuk, de egyedül nem álltunk meg fotózni. A parlament előtti téren volt egy rendezvény, ahol az uniós tagországok mutatkoztak be, a gasztronómia terén. És mint ahogy Nagy-Brittániában: itt is volt egy "London eye" (óriáskerék) a központban.

Vacsora után továbbmentünk a Delorean autógyár épületeit megkeresni. Ez volt az autó, ami a Vissza a jövőbe című filmben időgépként vált ismerté.
Idézet a filmből: "Egy pillanat,...egy pillanat Doki! Azt akarja mondani, hogy időgépet csinált... egy Dölorinból?..." :-)
Szóval ez a gyár egy Dunmurry nevű kisvárosban van, ami Belfast vonzáskörzetéhez tartozik. A városkát az iparterületről egy vasút választja el, annak másik oldalán pedig egy gyorsforgalmi út. Egyiken sem lehet akárhol átmenni vagy lehajtani róla, így elég sokat keringtünk, mire találtunk valamit. A hajdani gyár elé épült az ipari park, ahová ugyan bementünk, de látszott a portáson, hogy nem tetszik neki, viszont szerencsére hidegebb volt annál minthogy kijöjjön a fülkéből. A Delorean gyárterület bejáratát csak úgy nem lehet megtalálni, mert ugyan az épületek nagy része megvan, de az előbb említett ipari parkot építették elé. Ezért egy kis egérúton jutottunk be, ami elsőre csak egy hosszú parkolónak tünt és ezért meg voltunk róla győződve, hogy úgysem vezet sehová. Miután mégis odaértünk, megálltunk azon a helyen ahol anno a delorean-okat parkoltatták, mielőtt tovább szállították volna őket Amerikába. Több fotót is készítettünk. A kapu nyitva volt, de beljebb már nem mertünk menni, hiszen egy szállítmányozó cég munkásai dolgoztak ott. A régi tesztpályát is megtaláltuk, az eredeti állapotban, viszont köré új kerítést vontak, mert a régit szemmel láthatóan eltaposták a zarándokoló rajongók, mint ahogy az ott levő növényzetet is. Megtaláltuk John Z. Delorean házát is, erről nem készült kép, mert nem akartunk összetűzésbe kerülni az ott lakóval. Ha valakinek tervben van , hogy megnézze magának a helyet, javaslom a téli időszakot, mert akkor kevesebb a zöld, a gaz, és jobb képeket lehet készíteni.

Végül elindultunk vissza az Ír Köztársaság felé. Útközben még megálltunk egy benzinkútnál, ahol a maradék fontunkat elköltöttük a kutas legnagyobb örömére. Láthatóan jól szórakozott, ahogy bogarásztuk a filléreket, hogy mennyi chips futja ki belőle. (elhagyva Észak-Írországot, megint eurót kell használni) Az éjszakát egy másik benzinkút parkolójában (már Írországban) gondoltuk eltölteni, amit útközben találtunk. Ott a kutak a boltokkal együtt bezárnak, (éjszaka nincs shop, nincs benzin) így nem zavart minket semmi. Megágyaztunk az autóban és lefeküdtünk aludni.

Hajnali négykor egy reflektor, majd egy elemlámpa fényére riadtunk fel. A rendőrök járőrözés közben észrevettek minket, és jöttek igazoltatni. Ettől azért kicsit megnyugodtam, mert hát akárki is lehetett volna, nem csak rendőr. Mint kiderült, ők is pont ettől tartottak, mondták is, hogy itt mindenféle alak megfordul, nem biztonságos itt maradni. De mivel már úgyis hajnalodik, most már talán nem történik semmi. Ekkor vettük észre, hogy egy teherautó is áll a másik sarokban. Végül elnézést kértek a zavarásért, és további szép álmokat kívánva elmentek. Épp azon gondolkodtunk, hogy menjünk-e vagy maradjunk, mikor megjelent egy másik teherautó, és odaállt a már ott lévő mellé. Na, gondoltuk, pont ezekről beszéltek a rendőrök. Nem vártuk meg, míg kiderül mivel üzleteltek, fő a békesség alapon új szálláshely után néztünk. Sokat autóztunk, mire találtunk egy helyet, ahol aludhattunk még pár órát. Viszont így legalább közelebb kerültünk a másnap reggeli első állomásunkhoz...

Megjegyzés:
Amikor átmentünk Észak-Íroszág felé, nem volt határ és sehol nem jelölték, hogy most hivatalosan egy másik országban vagyunk. Maguk az ottlakó írek sem kezelik két országként a szigetet. Mi csak azt vettük észre, hogy a GPS olyan sebességhatárokat mutatott, hogy 78 km/óra, meg 67km/óra. Amit először nem értettünk, de aztán rájöttünk, hogy itt már az angol mértékegységrendszer szerint mérnek. Miután átállítottuk mérföldre, már kerek értékeket mutatott. :-)
Dunluce kastélynál csak pár kép erejéig álltunk meg.
Bushmills Whiskey gyár, csak a büfé-shopban lehetett képeket készíteni.
Az óriások lépcsője.
A rossz idő ellenére több turista mászkált a csúszós bazaltoszlopokon. (mi is)
Átlagos közlekedési rendőrök, átlagos autókkal...
Belfast, utcakép. Jobbra fent egy Shinn Féin plakát a sokból.
Itt már angol taxik jártak.
Több ilyen épület volt Belfast-ban, rácsok, kamerák mindenhol.
A Delorean gyár nagyobb része az eredeti állapotban áll.
Balra is egy bejárat, előtte a parkoló, ahol régebben az elkészült Delorean-ek is álltak.
Ez már a gyáron belüli rész, a végén látszik a tesztpálya kerítése is.
Máshonnan, közelebbről fotózva.
Az eredeti kerítést zarándokok taposták össze, hogy bejussanak és egy kicsit sétáljanak a tesztpályán. (kicsivel beljebb már látni az új kerítést)

Május 22, péntek

Másnap egy újabb kiadós házi ír reggeli után a Gleanveagh Nemzeti Parkba indultunk. A park egy nagyon szép vadregényes vidék. A hegyek között, a tóparton még egy kastély is van. A park bejáratánál letettük az autót, és innentől gyalog vagy a park kisbuszával lehetett csak tovább menni. A bejárattól 1,5 órás gyaloglás után érkeztünk meg a kastélyhoz. Be nem mentünk, mert csak idegenvezetéssel lehetett, de egyrészt nem volt szimpatikus a pultnál levő személyzet, (nem tetszett a hangsúly) és már nem volt türelmünk megint végighallgatni egy hosszú tájékoztatót. Megcsodáltuk a gazdag növényvilágú kastélyparkot, majd teáztunk a kastély teázójában. Most már azt is elmondhatjuk, hogy teáztunk egy igazi ír kastélyban. :-) Majd egy nagy sétát tettünk a Nemzeti Parkban, ahol a növényzet és a fák is hihetetlen zöld színben pompáztak. (hála az ottani éghajlatnak) Nem is gondoltuk volna, hogy a zöld színnek ennyiféle árnyalata létezik.
Mivel aznapra a fő program már csak a Leo’s volt, de oda mégiscsak este volna jó menni, rengeteg időnk volt még.

Újra ellátogattunk a romtemplomhoz, ismét sok-sok képet készítettünk, és most sokkal jobb időnk volt. A templom nagyon közel fekszik a völgyben fekvő tóhoz, hegyek ölelik körbe, és egyik oldalról az Errigal hegy áll mellette magányosan. Az út folytatása a Poisoned Glen, ahová remélhetőleg majd legközelebb megyünk. Észrevettük, hogy a tó mellett van egy szabadidőközpont, így oda is benéztünk. Az intézményben nyaranta sokan jönnek írül tanulni, egyúttal ízelítőt kapnak a vidéki ír emberek életmódjáról. Mivel Gweedore az egyike azoknak a régióknak, ahol a legjobban megőrizték az ír nyelvet, az ottaniak ezt a nyelvet használják a mindennapokban. Itt már nem voltak angol nyelvű útjelző táblák, a falunevek is csak az eredeti nevükön szerepeltek. Sőt a kereszteződésben az útra felfestett stop felirat is írül volt. (egyáltalán nem hasonlít a stop feliratra) A szállásunkon is kedvezményt kapott az, aki írül tanulni jött ide. :-) A központi épületben is találtunk egy hatalmas ajándékboltot, ahol a Jutkát természetesen leginkább a CD-s pult érdekelte. A környékről sok híres zenész származik, és mindegyiktől sok-sok lemez volt: Clannad, Moya Brennan, Enya, Altan

Nézelődés közben észrevettük, hogy indítanak sétahajózást a tavon, meglehetősen olcsón. Bő egy óra múlva indult, időnk meg volt, ezért megvártuk. Közben beültünk egy teára. A kávézó egy fából, kövekből, természetes anyagokból épült hatalmas helység volt, benne egy nagy kandallóval, melyben égett a tőzegtéglákból rakott tűz. Persze a kandalló mellé ültünk, és bizony gyorsan elmúlt az az egy óra. Kint állatsimogatót találtunk, ahol a hajó indulásáig még ismerkedhettünk a bárányokkal. Aztán némi késéssel előkerült a hajós is. (az írek nem sietnek soha sehová, elég nyugodt népség). Mielőtt beszálltunk volna a hajóba, még a stégen állva tisztázott velünk két alapszabályt, amit nagyon fontosnak tartott elmondani:
1. Az ő anyanyelve az ír és nem az angol, ezért lehet, hogy lesz pár mondat, amit nem értünk. Ekkor szóljunk, és majd megpróbálja másként mondani.
2. Egyébként meg utálja az angolokat.
Miután meghallgattuk és tudomásul vettük, amit mondott, elindultunk körbehajókázni a tavat. A legtávolabbi ponton megálltunk, ott sokat mesélt a környék történetéről, a templomról és a túlsó parton fekvő kísértetjárta házról. Miután visszaértünk megkérdezte, sietünk-e. Mert ő még beszélgetne velünk, mert magyarokkal még soha nem találkozott.
Úgy kb. félórás beszélgetés után mentünk csak tovább. Természetesen a Leo’s felé vettük az irányt.

Legnagyobb örömömre nyitva volt. Beléptem és egyből szembetűnt a sok Clannad, Enya arany és platina lemez, relikvia a falon. Mivel a két fős személyzetre csupán mi voltunk vendégek, egyből ott termett egy lány, hogy hová szeretnénk ülni. Nekem csak az járt a fejében, hogy itt fotózkodnom kell, mégpedig sokat. Némi tipródás után leültünk egy Shepherd Moons aranylemez alá, és rendeltünk. Kezemben egy pohár Guinness-el boldogan fotózkodtam minden sarokban. Közben előkerült a lány, és mondta, hogy amit rendeltünk, nincsen, viszont ajánlana helyette mást. Természetesen steaket. Aztán feltett mindenféle ravasz keresztkérdést, hogy milyen szósszal, milyen körettel kérjük. Tisztáztuk, hogy nálunk otthon nincs ilyen, ezért fogalmunk sincs miről beszél és rábíztuk a döntést. Miközben a húsra vártunk, körbejártuk a helységeket. Még egy faliújságot is találtunk, ahol a család tagjairól szóló cikkeket gyűjtögették. A csapos persze egyből elkezdett beszélgetni, és kiderült, előző nap tényleg komoly bulit csaptak, amin Enya is ott volt. (akkor jól sejtettük, hogy az előző nap bulira készültek) Kezdtem azt gondolni, hogy a buliból megmaradt kaját fogják adni. :-) Fanatikus rajongóként fogalmazva: ugyanazt ettük, mint Enya a szülinapi buliján ! Bekéredzkedtem a pult mögé és így is csináltunk képeket. Beszélgettünk a csapossal, aki elárult még egy-két titkot az előző napi buliról. (hogy ki hol ült és hol iszogatott :-) Plusz még egy ajándék hűtőmágnest is kaptam!

Közben elkészült a vacsi is. Nagy valószínűséggel már pácolhatták azt a marhahúst egy ideje, mert nagyon finom, omlós volt. (ebből ehettek Enya-ék is előző nap) Sokáig ücsörögtünk ott, de aztán csak el kellett indulni. Természetesen indulás előtt még felvásároltunk minden relikviát, amit kapni lehetett, CD-t és pólót. (olyat, amit az ott dolgozók hordtak). Majd este újra lementünk a tengerpartra és napnyugtáig sétáltunk.
Gleanveagh kastély
Az ír hajóskapitány sétahajója.
Az Errigal hegy.
Íme a sokat emlegetett Leo's.
Leo's Tavern pultja mögött!
Még egy utolsó kép a templomról.
A tengerpart ahol sétáltunk, látni a falut, a hajóroncsot és az Errigal-t is.

Május 21, csütörtök

Másnap reggel indultunk Gweedore-ba. Megálltunk Donegalban, ahol mind az állami, mind a magán ajándékboltokban alaposan bevásároltunk. Szereztünk szórólapokat a helyi látványosságokról, térképet a környékről, sőt, még a Leo’s Tavern szórólapjából is hoztunk párat.
A Leo's Tavern tulajdonképpen az a "kocsma" amiért mi Írországba jöttünk. :-)
Írország ezen megyéje több okból érdekes: egyrészt ezen a területen élnek azok írek, akik a leginkább őrzik a nyelvüket és hagyományukat. Tehát ha igazi, nagybetűs íreket akarsz látni akkor kell idejönni. Valahogy úgy, mintha nálunk igazi, hagyományőrző magyarokat akarsz látni, akkor...akkor nem is tudom hova kell menni, mondjuk az Alföldre.

Ezzel kapcsolatban tennék egy kis kitérőt, melyben leírnék egy megtörtént dolgot és ebben benne is van a lényeg. Szóval el akartunk menni Gdanskba (Lengyelországba) egy Ír együttes koncertjére. (majd ebből is egy körutazás lett, de arról majd máskor) Szerettünk volna ajándékot vinni az együttes énekesnőjének, egy angol nyelvű könyvet ami bemutatja sok információval és még több képpel a kis hazánkat. Ezt szántuk ajándéknak (és egy üveg barackpálinkát :-) hátha kedvet kap, és eljön ide is koncertet adni. Betértünk a Nyugati pályaudvarnál levő, Magyarország legnagyobb, több emeletes Alexandra könyvesboltba. Odamentünk egy szimpatikus fiatal (feltételezhetően minimum érettségizett eladóhölgyhöz) Mondtuk neki, hogy keresünk egy könyvet, mely angol nyelven íródott és bemutatja Magyarországot, mert ajándékba lesz és az a célja, hogy az illető kedvet kapjon eljönni hozzánk. A lány gondolkozott egy kicsit, határozottan odament az egyik polchoz és kivett egy szép albumot, melyben sok kép volt és szöveg, a címe pedig ez volt: Budapest.
Nézem, olvasom a címét, majd azt mondtam:
- Köszönöm szépen, de ez nem jó.
- Miért, hiszen ez az amit kértetek. Angol nyelvűt akartatok, nem?
- De igen, az rendben is van, de egyben olyat is ami bemutatja az országot.
- Hát itt van, ez az!
- Nem, ez nem az. Az ország nem csak Budapestből áll...
Erre furcsán nézet, s bár nem mondta ki, de látszott arra gondolt: miért, nem? Majd hosszúnak tűnő másodpercek után azt mondta:
- Jaaa, hát olyat nem biztos, hogy tudok adni...
Mindezt egy több emeletes, hatalmas, magát minőséginek nevező könyvesboltban történt. Miután inkább nekiálltunk magunk megkeresni, végül is megtaláltunk a megfelelő könyvet.
Ez a eset persze felvethet sok kérdést a leányzó egyéni képessége, az oktatás színvonala, vagy a média szerepét, hogy a híradókban, médiákban is nagyrészt csak Budapesti eseményekről szólnak a hírek, pedig ugyanazt az újságot, tv műsort látja a vidéken élő ember is. Szóval ahogy Magyarország sem csak Budapestből, úgy Írország sem csak Dublinból áll. Sok helyen olvasom, akár élménybeszámolóként, akár kint élő magyarok tollából hogy mennyire ismeri Írországot, és milyen jó és fantasztikus. Közben ki sem mozdult Dubliból, vagy (jobb esetben) a környékéről. Ezért is tartom fontosnak meglátogatni ezt a megyét. Több helyen érdekességnek számítottunk mert nem szoktak arrafelé magyarok járni. Pedig elég sok magyar "vendégmunkás" dolgozik kint. Na ennyit a kitérőről.

Tehát Donegal megye egy igazán hagyományőrző terület, és ez az a megye ahová egyetlen egy hazánkban előforduló utazási iroda sem tervezz szervezett turista utat. Na ezért is jó, hogy nem szervezett utakkal megy az ember valahová.
Viszonylag korán érkeztünk Bunbeg-be. Ide terveztük az utazás folyamán nyert plusz egy napot eltölteni. Ezért itt két éjszakát voltunk, majd egy kicsit elmerülünk a hely varázsában és végre nem kellett másnap reggel összepakolni, majd este kipakol megint kicsomagolni. Szálláshelyen a szokásos magyarázkodása után, (rossz volt az idő, ezért vagyunk itt egy nappal előbb) még szobát választani is volt lehetőségünk. Volt egy óceánra néző és egy belső kertre néző szoba is, mely a tulajdonos szerint jobb. Mi persze a tengerre nézőt választottuk, amin a házigazdánk mosolygott is, majd mondta: Ezek szerint ilyen kilátás nincs otthon, ugye? Majd rögtön elkezdte ajánlgatni a falu legjobb (és egyetlen) kocsmáját ahol ehetünk ihatunk. Majd egy kicsit megsértődött mikor mondtuk, hogy azért mi mindenképp a Leo’s-ba szeretnénk menni, ami ugye meg a szomszéd faluban volt. Nagy valószínűséggel komoly konkurenciái egymásnak. :-)

Kocsiba ültünk, és felfedeztük a környéket. Persze mindezt nem céltalanul tettük, hiszen felkerestünk olyan helyeket, melyek szerepeltek egy bizonyos Enya klipben. (videó a bejegyzés végén) Megtaláltuk a klipekben látott hajóroncsot az öbölben, és a Dunlewy melletti protestáns romtemplomot is.
Nagyon nagy élmény olyan helyeken járni, amit csak az eddig ezerszer végignézett kedvenc filmedben, vagy videoklipekben láthattál, közben arra gondolva, na oda sosem fogsz eljutni. Biztosan nektek is van ilyen kedvenc film vagy videoklipetek...
A Dunlewy templomnál egy tájékoztató táblát is találtunk, így megismerhettük a templom történetét a kezdetektől fogva. Rengeteg mennyiségű fotót készítettünk, körbejártuk a templomkertet. Majd elindultunk az út legfontosabb látnivalója felé: a Leo’s-ba. A pub két falu között van félúton, és bizony nem tudtuk elsőre megtalálni. De végül is a helyiek segítségével csak odataláltunk. Természetesen ahogy az a nagy Murphy törvénykönyvben elő van írva: zárva volt !

A személyzet hátul pakolászgatott, úgy nézet ki, mintha készülődnének valamilyen rendezvényre. Egy kicsit toporogtunk, majd visszafelé menet gondolkoztunk, vajon mire is készülhetnek. Enya szülinapja nem sokkal ezelőtt volt, így akár buli is lehetne ott. De majd másnap kiderül. Még jó, hogy úgyis két napig leszünk itt. Végül a szállásunkkal szemben lévő félig-meddig kifőzdés étteremben vacsoráztunk. Este még lementünk a hajóroncshoz, amit mostanra már meglehetett közelíteni száraz lábbal is az apály miatt. Próbáltuk megörökíteni ezt a nagyon hangulatos tengerparti helyszínt, amit persze a fényképek majd úgysem fognak tudni visszaadni. A nap zárásaként sétálgattunk, és arra gondoltunk, milyen jó lenne ideköltözni Budapestről...
Íme a hajóroncs amit már nagyon kerestünk.
Már 25 éve ott pihen.
Ez is egy olyan panoráma volt, amit ez a kép aztán biztos, hogy nem tud visszaadni.
Itt már láttuk a templomot.
Pontosan olyan mint a videoklipben.
Sajnos nem volt nyitva, ezért egyenlőre csak a reklámtábláját fényképeztük.
Mire visszatértünk az apály miatt már megközelíthető volt a hajóroncs.
Hajók találkozása. (nem photoshop)



Talán ez az Enya videoklip mutatja be legjobban a hely hangulatát...

Május 20, szerda

Reggel az első utunk a szokásos, benzinkút és forró kávé. Utána a Kylmore Apátsághoz mentünk. Ez egy nagyon gyönyörű kastély egy hegy és a tó között. A tulajdonosa eredetileg a feleségének építette, akivel itt volt nászúton. A sors iróniája, hogy az asszony nem sokáig élvezhette a parkot és a kastélyt, mert korán meghalt. Jelenleg kolostor és leányiskola működik az épületben. Emiatt csak a környező parkot, a kápolnát és a kriptát lehetett megnézni, a kastélyban is csak pár helység volt megnyitva korabeli bútorokkal berendezve. Nagyon nagy botanikus kertje volt a kastélynak, melynek külön személyzete volt, külön terület ahol a házaik voltak, különböző stílusban attól függően hogy milyen társadalmi rangot képviseltek egymás közt. Eredeti állapotban meghagyott "szellem" házak voltak ott, ami úgy nézet ki mintha éppen az előző percben hagyták volna ott a lakók. Ottlétünkkor is fiatal kertész diplomás gyakornokok ápolták a területet. Érdekes volt megfigyelni hogy visszafogottan, mindenki külön-külön magában, elmélkedve csinálták a dolgukat. Annyira komolyan vették a munkájukat, hogy semmi nem tudta volna őket kizökkenteni belőle. Ha felnéztek, mosolyogtak a látogatóra, utána tovább folytatták a tevékenységüket. Pedig egy nagy szárú kis ollóval (!) vágták a füvet méretpontosra, hogy ne lógjon rá az apró kavicsos útra. Valószínűleg ez olyan elit gyakornoki hely lehet, ahol a leendő végzősöknek megtiszteltetés dolgozni.

Következő állomásunk a Connemarai Nemzeti Park volt. Itt több túraútvonalat is találtunk, amiből csak az egyiket jártuk be. A hely jellegzetessége, hogy az egész terület alapja a tőzegláp. A tőzegnek igen jó a fűtőértéke és ennek fejtésével sokan foglalkoznak. Mivel ez a tőzeg tulajdonképpen egy sűrű moha mely rengeteg nedvességet tartalmaz, ezért majdnem olyan mintha mocsár volna, csak ez kívülről nem látszik - minden szép zöld.
Akkor éri nagy meglepetés az embert, ha rálép. A kijelölt útvonal is végig fagerendákkal volt lerakva, így biztosítva azt, hogy járható út legyen rajta. A hegytetőről szép kilátás nyílt a környékre, és láthattuk, mekkora területen húzódnak a tőzeglápok. Az ösvény mellett több helyen voltak félbevágott kis dombok, ahol látszott meddig tart a tőzegmoha, meddig a kavicsos talaj. Természetesen itt is volt egy, a szokásos profi módon megépített visitor center, ahol kiállítást rendeztek be a tőzegről és annak felhasználási lehetőségeiről. Ízelítőt kaptunk az ottani falusi emberek életéről és megtudtuk miként játszott fontos szerepet ez a természetes képződmény az életükben.

Következő állomásunk a Céide Fields névre keresztelt kőkori falu volt. Ez közvetlenül a tengerparton, de nagyon magas fennsíkon volt. Hideg, szemerkélő eső és erős szél fogadott minket. Mi voltunk aznap az utolsó csoport, rajtunk kívül csak egy másik pár volt ilyen elszánt. A tőzeg alatt húzódó faluból gyakorlatilag semmi sem látszik az egyetlen ház falainak kivételével, amit feltártak. Az egész falut leszúrt bambuszbotokkal térképeztek fel, ahol a bot kövekbe ütközött, ott fal állt. Az idegenvezetőnk kitett magáért, egy nagyon hosszú és érdekes előadást tartott a domb tetején. A végére már teljesen átfagytunk. Az első pár szónál megijedtünk, mert nem értettünk semmit. Arra gondoltunk, ha ilyen ír tájszólással beszéli az angolt, akkor végünk. Aztán gyorsan kiderült, hogy csak a nevével kezdte a bemutatkozást ami egy nagyon hosszú, több tagból álló ír név volt.
A körutazás során talán ez volt a legfurcsább kiállítás amit láttunk. Gyakorlatilag semmi nem volt látható (az egész úton állandónak mondható szép tájon kívül) de mégis 1 órát töltöttünk el ott, és sok érdekességet megtudtunk. Ritkán találkozni ilyen idegenvezetővel.
Hozzátenném, hogy mi látogatók majd megfagytunk, az idegenvezető meg vígan 1 szál vékony polár pulóverben és napszemüvegben tartotta az előadást. Látszott, hogy az írek nagyon jól bírják a hideget.

Visszafelé izgulhattunk, hogy beérjünk a faluba, mert bizony már csak a lendület vitt minket és nem a benzin. Egy kicsit elszámoltuk magunkat, mert minél északabbra mentünk, annál ritkábban lakottak voltak a települések és még ritkábbak a benzinkutak. Végül a faluban a szokásosnál is kisebb kutat találtunk: egyetlen benzinkút az út szélén, és a mellette lévő aprócska boltban lehetett fizetni. Se tábla, se reklám.
Este Sligo felé vettük az irányt. Itt megnéztük az apátságot, igaz csak kívülről. Ennek az volt az oka, hogy egyrészt zárva találtuk, másrészt meg elég romos állapotban is volt és akkor úgy tűnt, ennyi pont elég is belőle.

Vacsora után elindultunk szálláshelyet keresni magunknak. Napnyugtakor még elmentünk a Benbulben hegy mellett. Ennek a teteje szinte mindig felhőbe burkolódzik. Ezért tartja azt a legenda, hogy itt élnek a tündérek. Ha tündéreket nem is láttunk, de volt szerencsénk felhő és köd nélkül megtekinteni a hegyet, utána a naplemente fényeiben is.
Egy hangulatos kis földúton vertünk tábort, amit keresztbe vágott egy megduzzadt patak. Így forgalom nem volt az úton. Egy elég romos, de láthatóan szénatárolásra használt ház mellett töltöttük az éjszakát.
Gondolataink a holnapi napon járt, amikor is végre megérkezünk az igazi célhoz, ami miatt Írországba jöttünk, köré szervezve a körutazást hogy ne tűnjön annyira eszement dolognak. :-)
A Kylmore Apátság festői környezetben
A kastély tulajdonosának felesége emlékére építtetett kápolna.
A hozzá tartozó hatalmas kert egy része. Itt gyakornokok dolgoznak.
Connemarai Nemzeti Park, a felszínen szinte mindenhol süppedő tőzeg volt. Látni a gyalogosnak kijelölt utat is.
Céide Fields kőkori falu előtti panoráma. Itt most hatalmas távolságokról van szó, hegy méretű partokról. (nem hiszem, hogy ez a kis kép meg tudná mutatni a valóságot)
A kőkori falu látogatói központja, stílusosan félig a föld alatt.
Benbulben hegy, melynek tetején tündérek laknak.
Ugyanez a hegy, a naplemente fényeiben.

Május 19, kedd

A másnapi reggelinél összeismerkedtünk egy texasi házaspárral. A szállásadónk már valószínűen mesélt nekik rólunk, mert láthatóan nagyon vártak minket, hogy előkerüljünk. Kiderül, hogy egyszer már jártak Magyarországon a "háború" előtt (korukból ítélve ez akár az 1848-as is lehetett), és a férfi belekezdett egy hosszú és bonyolult sztoriba, miszerint vett Budapesten egy herendi porcelánt, és csak hosszú tortúra árán sikerült hazavinnie, mert elakarták venni tőle a katonák. Természetesen, azóta is megvan és őrizgeti mint emléket. Nagyon kedvesek, barátságosak voltak, bár ébredés után még magyarul sem feltétlen tudok kommunikálni, nemhogy angolul.

Aznap a házigazdánkkal egyetértésben a Cliffs of Moher volt a cél. Kaptunk mindenféle prospektust, térképet. Észrevettük, hogy minden szálláson, benzinkútnál, kisközértnél lehet venni (értsd: ingyen) különféle bemutató prospektusokat, tájékoztatókat a környékről és a megyéről. Ráadásul jól használható térképek is voltak.

Ezek egyikén láttam, hogy a Moher szikláknál van a parthoz legközelebbi fészkelő helye a lundáknak. Így kissé megnyugodtam, mert a Skellig szigeteken pont ezeket a jellegzetes kistermetű tengeri madarakat szerettük volna megnézni. A Moher szikláknak még csak a környékén sincs lakott település. Van egy hatalmas parkoló az út túloldalán, ami méregdrága volt. Ezzel szemben maga a sziklák már ingyenes. Több helyen is azt tapasztaltuk, hogy a természeti képződményeket általában ingyen meg lehet nézni, viszont csak a mellette lévő, drágának mondható parkolóban tudjuk otthagyni az autót. Mire odaértünk, az előző napi esős időnek már nyoma sem maradt. A sziklák tényleg nagyon hatalmasak voltak. Az öböl fokán volt egy apró kis őrtorony, amibe sajnos nem lehetett bemenni. Az öbölben pedig egy hatalmas szikla-sziget, ami tele volt sirályokkal és lundákkal. Voltak ott ugyan távcsövek, de egyrészt rettenetes hangon magyaráztak valamit, ha beledobtunk némi pénzt, másrészt a sajátomnak egyébként is nagyobb nagyítása volt. Elég sok időt elbámészkodtunk a lundáknál, utána körülnéztünk a visitor centerben lévő igen nagy ajándékboltban, majd a mellette lévő kis üzletsoron is. Itt vettünk egy kis ezüst kelta kereszt medált.

Innen mentünk tovább a Burren-re. Ez egy sík, barázdált, sok négyzetkilométeres sziklatömb, ahol csak nagyon kevés növény tud megélni. Ritka, csak itt élő, akár alpesi növényeket is találhatunk errefelé. Közel mentünk a tengerparthoz, egy-egy igen szép partszakasznál megálltunk fotózni és bámészkodni. Eszembe jutott, ha ezekbe a hasadékokba beejtek valamit, azt már nem látom viszont.
Az útikönyv említést tett egy kőkori erődről, ahová nem visz út sem. Elég érdekesnek találtuk, gondoltuk, megnézzük. Légvonalban nem volt túl messze, viszont közbe esett egy igen meredek hegy, ami ráadásul láthatóan valakié volt, mivel elkerített, és több helyen is állatitatókat találtunk. Így kihagytuk a birtokháborítással kombinált nyaktöréssel kecsegtető utat.

A Burren egy kősivatag, igen érdekes táj, közel s távol nincs semmi csak hasadékokkal teli sziklák. Itt található, bár már kicsit zöldebb részen a Poulnabrone Dolmen (Portal Tomb). Ez egy nagyon régi, több ezer éves kőépítmény. Az eredeti funkciója nem ismert, talán vallási és temetkezési célokat szolgálhatott, a körülötte találta tárgyak, csontok alapján. Érdekes módon csak körbe volt kerítve egy kötélkordonnal, mellette pár tájékoztató tábla, viszont nem volt ember, aki vigyázott volna rá. Bár nagy kárt nem lehet tenni a stabil, soktonnás sziklákban, de azért mégis furcsa volt. A dolmen láthatóan megihlette a turistákat, mert a környező utak mentén kisebb-nagyobb dolmenféléket építettek az út mentén található kövekből.

Továbbhaladva estére, Galwaybe érkeztünk. Igazán nyüzsgő város, az utcák zsúfolásig voltak a sétálókkal. Az éjszakát megint autóban a connemarai márványdombok lábánál töltöttük. Már szó szerint, szedtem is pár darabot belőle.
Eredetileg egy onnan pár kilométerre fekvő tó partját néztük ki, de ott annyi, szúnyogra hasonlító csípős valami támadott, hogy megfutamodtunk előlük. A csípések nyomai még napok múlva is látszódtak...
Moher sziklák
Őrtorony a sziklák tetején

A Moher sziklai lemezbolt ami elé egy hárfát is tettek.
Burren a kősivatag. (nagyon szép táj, nem tudom a fotón ez mennyire látszik).
Poulnabrone Dolmen
Oscar Wild társaságában.
Galway egyik pub-jának tűzfala sok ismert zenésszel. Ti kit ismertek fel közülük ? (3 fotóból összerakva)