Korán indultunk, hogy nyugodtan mindent el tudjunk tenni, a 2 sátrat, a rengeteg szendvicset, italokat, ruhákat. Ahhoz képest, hogy nem volt tetőcsomagtartónk elég kényelmesen el tudtunk pakolni. Kicsit tartottunk a Tátrán keresztül húzódó úttól, pontosabban az autót, mert előtte pár hónappal Ukrajnából hazajövet többször felforrt a hűtővíz, melynek oka a régi rossz hűtő volt és ezt le kellett cserélni. (Vaterán vásároltunk bontott hűtőt és spórolásképen saját magunk is szereltük be) De aztán szerencsére gond nélkül vette az emelkedőket, lejtőket.

Szlovákiában, Besztercebánya környékén persze eltévedtünk és még Andrea (a GPS) sem igazán tudta igazán, hogy merre kéne mennünk. A város után aztán lassan elmaradtak a települések és egyre nagyobb hegyek közt vitt az út. Amik voltak, azok is egyre kisebbek lettek. Párszor megálltunk egészségügyi szünetre, ilyenkor mindig körbejártuk a környéket, fotóztuk a patakot, az öreg fákat. (erről is rengeteg kép van) akkor kezdtem el érezni, hogy már elég magasan járhatunk, mikor megálltunk az egyik faluban a templomot fényképezni. Sütött a nap, nyár volt, és mi kiszálltunk az autóból egy szál pólóban. Akkor hirtelen nagyon hideg volt, tuti 20 fok alatt. Ekkor kezdtünk el aggódni, ha ilyen lesz, akkor vajon mennyire fogunk majd fázni az út során a sátorban ?

A hegyek közt haladva úgy ékeztünk meg Lengyelországba, hogy észre sem vettük mert semmi nem utalt arra, hogy átléptük az országhatárt. (kivéve az üdvözlő sms-eket) Ahogy egyre alacsonyabbra ereszkedtünk eleredt az eső. Bármivel kiegyeztünk volna, csak az eső ne essen! Minden nap máshol fogunk aludni. Ha este esik, reggel meg vizes sátrat kell bontani, az a legrosszabb dolog. (nem beszélve arról, hogy utána következő este meg ugyanezt felállítani megint nem a legnagyobb élmény...)

A szakadó esőben megálltunk egy hatalmas fatemplom mellett. Errefelé, Lengyelország déli részén sok ilyen templom található, sokuk több száz éves. Teljesen bőrig áztunk, míg körbejártuk. Az ott dolgozó útépítő munkások meg csodálkoztak, hogy a hülye turisták miért sétálnak szakadó esőben úgy mintha száraz nyári nap volna.
Ottjártunkkor mindenfelé útépítésekbe beleszaladtunk. Ezeknek köszönhetően már nem csak a városokban, hanem a civilizációtól távol lévő területeken is megtapasztalhattuk milyen amikor forgalmi zavar miatt gyakorlatilag nem lehet előre jutni. (Nőként azt csak csendben megjegyezném, hogy ezeken az útépítkezéseken sokszor láttam fotómodell kinézetű srácokat dolgozni. :-) -Nem egészen az volt a felhozatal, mint nálunk ;) )
Az első konkrét uticélunk a Wieliczkai sóbánya volt. Még itthon felkészültünk a látnivalókból, ami ott jól is jött. Magyar nyelvű idegenvezetés nem volt (ezen mondjuk nem lepődtünk meg), az angol viszont sokkal drágább volt, mint a többi nyelv, a lengyel idegenvezetés meg nagyon olcsó volt a többihez képest. Abból kiindulva, hogy csoportban haladva úgysem fogunk semmit hallani belőle, ráadásul ekkora árkülönbségek vannak, ezért a lengyelekhez álltunk be. Az idegenvezetőnk nagyon aranyosan figyelt ránk végig, bár meg nem szólalt volna a lengyelen kívül másik nyelven. Viszont megismertük milyenek a lengyelek emberek, hogy viselkednek csoportban.

Wieliczkai, a világ legrégebb óta működő sóbányája, még Szent Kinga (IV Béla magyar király lánya) idején kezdte el működését. A legenda szerint Kinga egy erdélyi sóbányába bedobott gyűrűjét itt találták meg a bányászok. A mai napig folyik itt a kitermelés, igaz, már nem ipari mennyiségben. Itt található a világ legnagyobb föld alatti temploma - a Szent Kinga kápolna. A bányában sok különféle terem található kápolnáktól, kávézókon át a bányászok étkező, pihenő és klubhelységeikig. Lefelé még lépcsőn mentünk (nagyon-nagyon sok lépcsőn), de felfelé már igazi bányász-liftben. Erről érdemes tudni, hogy nagyon kicsi, nyitott oldalú és félelmetesen rozogának látszik. Ja, és azon az egy négyzetméterre kb 15 embert bezsúfolnak. A dolog teljesen autentikus volt, mivel nem csak mi, turisták igyekeztünk felfelé, hanem bányászok is jöttek velünk. :-)
Sajnos nem lehetett fotózni. (még jó hogy a magyar ember ezt is megoldja...) A felszínre érve megnéztünk a sok-sok szuvenír stand kínálatát, majd elindultunk szállásunk felé.

A kemping Krakkó külvárosában volt. Eldugott, kacskaringós utca végén, Andrea persze most sem sokat segített, ezért nehezen találtuk meg. Nagyon népszerű hely lehetett mert sokan voltak. Miután találtunk magunknak egy helyet, felvertük mindkét sátrat. Ekkor már nagyon éhesek voltunk, hiszen egész nap csak szendvicseket ettünk ezért elindultunk vacsorát keresni magunknak. Rövid keresgélés után a helyi lengyel fiatalok segítségével találtunk egy kis pizzériát, ahol nagyon finom pizzát kaptunk. Nemhiába, igaz a mondás: Ott egyél, ahol a helyi lakosok is esznek! Nagy kínálat, megfelelő árak és nem csak ketchup meg mustár járt hozzá, hanem majonézes-tejfölös-fokhagymás szósz is járt mellé. Ez azért fontos, mert ott amúgy is jellemző volt, hogy vendéglátóhelyeken nem csak a ketchup, mustár, majonézt ismerték mint nálunk, hanem rendszeresen volt egyéni fűszerezésű kiegészítők. Vacsora után visszasétáltunk, zuhanyozás és mentünk aludni. Elég hideg volt, ezért egy kicsit tartottunk az éjszakától...
Csak egyszer álltunk meg Szlovákiában egy kis faluban, a nevét sem tudjuk...
...ott ezt a templomot néztük meg közelről.
Biztosan jelent valamit a felirat...
Az említett fából készült templom, már Lengyelországban.
Ez volt az egyetlen festett díszítőelem a templomon.
Templom oldalán volt ez a tábla, fogalmam sincs mi van ráírva de érdekesen néz ki.
Több kép is készült a sóbányában, itt van az egyik. A szobor több méter magas volt, ezt is sóból faragták.
Végre megérkeztünk és letelepedtünk.
Egy nagyon jó kis pizzéria a helyi fiatalok ajánlásával.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.