A mai napi terv Belgrád volt, ahová szintén autóval mentünk. Több okból nem az autópályán mentünk: egyrészt az ára, (Szerbiában az egyik legdrágább) másrészt pedig így több látnivaló akad útközben. Az autóút, amin mentünk előregyártott beton elemekből állt, ami kb: 2 méter széles lapokat jelent. Ezt később lebetonozták, de az elemek találkozásainál egy kis idő múlva elkezd kis mértékben felgyűrődni. Ezek igencsak rázták az autót. Nem úgy, mint a macskakő, mert azon ha gyorsan mész akkor csillapodik a rezgés, itt teljesen mindegy volt, hogy milyen sebességgel haladunk. Olyan volt, mintha egy erősen zakatoló vonattal mentünk volna. Itthon utólag kiderült, azért volt ez így, (és szinte minden környező országban van/volt ilyen) hogy szükség esetén elbírja a tankokat.

Azóta jártunk Csehországban, és ott is találkoztunk ilyen úttal, de ők ezt autópályának hívták, és még pénzt is kértek érte... :-)

Végül azért csak megérkeztünk. Belgrád egy hatalmas város, a széles bekötőutak mentén szintén hatalmas épületekkel, melyekben szállodák, egyetemi város és nagy cégek székházai vannak. Itt is elsősorban a várat készültünk megnézni. Rövid bolyongás után találtunk parkolóhelyet, és elindultunk a vár felé. A vár (eredeti nevén Kalemegdan) az egyik legrégebbi épület Európa ezen részén. A Duna és a Száva találkozásánál, a hegyen fekszik. Sokszor lerombolták, de jelenleg gyönyörű, frissen felújított állapotban látogatható. Az út egy parkon át vitt, az út mentén végig árusok kínáltak minden, Belgráddal csak egy kicsit is összefüggésben levő apróságaikat. Maga a vár nagyon nagy, külső és belső része egyaránt van. Ez is, mint a Péterváradi ingyen látogatható, csak az épületekben lévő múzeumokért kell fizetni. Ezekbe akkor sajnos nem tudtunk bejutni, mert nagyon sok iskolás csoport volt aznap.
Várkapun belül először egy fotókiállításra bukkantunk Oroszország lelke címmel. Tetszettek a képek, de sajnos ott állt egy őr mellettük, és szorgalmasan figyelt, nehogy valaki fotót csináljon róluk. Továbbhaladva talán a legszebb panorámájú helyen egy kávézót találtunk, ahová le is telepedtünk. Kiültünk a teraszra, élveztük a napsütést és a jó időt.
Majd a végén bementem fizetni, de a bent lévő egyetlen alkalmazottnak szemmel láthatóan igencsak jókedve volt, utána már azt sem tudtam eldönteni, hogy most rajtam nevet, vagy velem. Az biztos, neki is jó napja volt.
Ezután tettünk egy nagy sétát a várban, majd a parkon túl lévő turistáknak fenntartott sétálóutcában is. Végül visszamentünk az autóhoz, ahol várt minket egy meglepetés, amit nálunk csak mikuláscsomagnak neveznek... Megbüntettek, mert kicsúsztunk a parkolási időből. Ott a díj fizetése nem automatából történik mint nálunk, ott erre nincs lehetőség, hanem kizárólag csak telefonon keresztül SMS-ben. Az ebben leadott parkolási idő lejártát pedig a parkolási cég központjában figyelik. Mi 4 percet késtünk a következő SMS-el, ami újabb 2 órára szólt volna. Nem volt ugyan egy hatalmas összeg (az itthoni büntetéshez képest) egy 4500ft-nak megfelelő pénzösszegről szóló csekket kaptunk.
Gondolkoztunk rajta hogy mivel még nem uniós ország, ha átlépjük a határt úgysem érnek el. De aztán utólag itthon a Szerb követségen keresztül befizettük. Mint utólag megtudtuk, ha mégsem fizettük volna be, csak annyi hátrány származott volna belőle, hogy legközelebb nem engednek be az országba. Ezúton köszönjük a követségen dolgozó Myra-nak a segítséget, hogy szabadsága alatt befizette.

Volt még egy kevés időnk még, így beljebb mentünk a városba. Ott egy forgalmasabb út mellett tettük le az autót, olyan pestiesen leparkolva az út szélén. (a szerbek sem közlekednek kulturáltabban, mint a Budapestiek...) A parkban sétálva észrevettük, hogy lent egy metróállomás húzódik. Ezen felbuzdulva elindultunk a föld alá. Addig ekkora metróállomást nem láttam még. Több szintes aluljáróval, több metróvonal találkozása volt, igaz mindegyik ugyanazon az egy sínen jött. Fényképezni már a legfelső aluljárói szinten sem lehetett, de ez természetesen nem akadályozott meg minket. :-)

Bár több metró/gyorsvasút vonal találkozása volt itt, némelyik csak napi két vonatot jelentett, ezért ott ritkán látni szerelvényt. Akkor ott konkrétan 15 percet kellett volna rá várni. Ezért visszamentünk a felszínre, ahol egy nagyon elegáns cukrászdába mentünk. Itt hatalmas adagokban adták a sütiket, és nagyon finomak is voltak. Érdekes volt látni, hogy lehetett kapni Eszterházy tortát is. :-)

Egy kis idő múlva visszamentünk metrót fotózni. Az egész állomás nagyon tiszta és legfőképp reklámmentes volt. A mozgólépcső alján egy kordon volt, azon túlra csak jeggyel lehetett bemenni. Erre egy külön alkalmazott figyelt egy kis fülkéből. A metróles után elindultunk haza. Visszafelé persze valahol nem jó felé kanyarodtunk és később sem akart ismerős lenni az út. Aztán egyre szélesebb, egyenesebb és jobb minőségű lett az út. Rájöttünk, hogy feltévedtünk az autópályára. Itt kapus rendszer van, ami azt jelenti, hogy csak akkor kell fizetni, ha le akarsz térni a lejáróknál kiépített kapuknál.
Rövid pihenő után vacsorázni indultunk a belvárosba. Edith többször mondta, hogy menjünk taxival, de nem értettük ezt a dolgot, hiszen nálunk ez luxusnak számít. (szerintem)
Ott meg azt tapasztaltuk, hogy a fiatalok ha szórakozni mennek, majdhogynem kivétel nélkül ezt a közlekedési módot használták. Mint kiderült azért van ez így, mert ott sokkal, de sokkal olcsóbb a taxi mint nálunk. Olcsóbban (!) jöttünk ki, mint ha saját autóval mentünk volna, és fizettünk volna a parkolásért. No meg persze ne legyen gond azzal, ha esetleg visszafelé már nem lesz busz.

Egy apró vajdasági vendéglőbe mentünk. Az étterem fantasztikus falusi hangulatot árasztott. Sok kép, használati tárgy és csipke volt a falon. A felszolgálólány is kötényes, buggyos ujjú blúzban várta a vendégeket. Mikor meglátott minket, egyből kivette a popzenét tartalmazó CD lemezt a lejátszóból, és népzenére cserélte. Ekkor még mi voltunk az egyetlenek, de nem sokkal később már teltház lett. Próbáltuk értelmezni a szerb nyelvű étlapot a réges régről visszamaradt orosz nyelvtudás segítségével, de szerencsére Edith fordított. Miközben a pincérhölgy látta, hogy nem tudunk szerbül, azonnal hozta az angol nyelvű változatot hátha könnyebb lesz.
Tapasztalataink szerint ott mindenki beszél angolul valamilyen, (általában magas) szinten. Így már könnyebb volt rendelni, különösen úgy, hogy a végén már a felszolgálóval is megbeszéltük melyik fantázianéven szereplő étel mit is takar valójában. Háromszemélyes szerb jellegű tálat rendeltünk, amiben volt saslik, kolbászka, egyéb húsok és zöldségek. Mennyiségben annyi volt, hogy nem tudtuk megenni. Kipróbáltuk a Cockta-t is. Ezt a helyi specialitást talán a kólához lehetne hasonlítani, csak finomabb, lágyabb az íze. A végén még palacsintát is kaptunk ajándékba. Fáradtan és jóllakottan indultunk haza. Egy kicsit még sétálunk egyet, amit a hideg miatt egy egy kissé rövidre fogtuk, majd taxival hazamentünk.
Lefotóztuk, mert táblája szerint régebben a Magyar Királyi Államvasutak tulajdona volt.
Belgrádi vár, részletek: (Nándorfehérvári vár)
A Száva és a Duna találkozása.
Spam (reklám) mentes mozgólépcső.
Na így kellene kinéznie egy Metróállomásnak nálunk is.
Hoppá, egy vonat a metró helyett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.